Őrvidéki szél

Hazátlan (Őrvidéki) Magyarok Honlapja

„Egyszer volt, hol nem volt, a Dunán túl, az Óperenciás-tengeren innen, ott, ahol a nap az egyik oldalon fölkel, a másikon meg lemegy, volt egyszer egy kicsi madárka. Ennek a kicsi madárkának aranyból volt a tolla. Ha rásütött a nap, ezernyi színben csillogott, ragyogott, tündöklött, hogy a szem majd belevakult. A szemei gyémántból voltak. Ez a madárka igen kicsi volt, de ha fölszállt a levegőbe, majd elérte az eget. Ott a magasban lebegett egy helyben, mint egy kis pacsirta dalolt, énekelt úgy, hogy majd a szíve beleszakadt. De aztán ahogy az évek múltak, egyre ritkábban repült fel. Nem merte fészkét elhagyni, mert mindig a kicsi fiaira vigyázott. Ott gubbasztott a két kis lábával úgy megkapaszkodott, hogy sem vihar, sem a kányák, meg a tolvaj szarkák sem tudták onnan kirángatni.

Na, de aztán mindig több kánya támadta meg, csípték itt, marták ott. Hát a végén úgy megkopasztották, hogy az aranytollakból még csak mutatóba is alig maradt valami. Mit volt mit tenni, a kicsi madárka elment a bádogoshoz és avval csináltatott új tollakat. Az meg is csinálta, a madárka meg azokat egyenként bearanyozta. De bizony hiába volt az. Akárhogy aranyozta, az bizony már nem ragyogott. Hát hogy is? Nem volt már igazi, meg nehéz is volt. Nem tudott már többé felrepülni, aztán ezután nem is énekelt a magasban. Az már csak a fészkében gubbasztott, abba kapaszkodott. A fiait védte. Aztán hogy a kánya ne csíphesse el őket a levegőben, azokat sem engedte repülni. Így aztán azok azt nem is tanulták meg. Aztán mert nem repültek, nem is énekeltek.

De hiába gubbasztott a fészekben, hiába védte kicsi fiait, azok mindig csak elveszelődtek, mindig kevesebb maradt meg. Aztán ami megmaradt, az sem tudott már repülni, meg a tolla sem ragyogott, a hangjukból meg csak olyan károgásféle lett. Aztánmeg, mert lábukkal mindig olyan erősen kapaszkodtak, azok is görcsöt kaptak, elgyöngültek. Az lett a vége, hogy a kicsi aranymadár teljesen elerőtlenedett. Most csak fekszik fészkében, ott vergődik szegényke, de már arra is alig van ereje. Hát bizony az egyre halkabban csipog. A varjak meg mindig elrabolják a kicsinyeit. Hát persze, mert már nem tudja védelmezni őket.

Az a kicsi nyulacska, amelyik a Dunán túl, az Óperenciás-tengeren innen, ott, ahol, a nap az egyik oldalon fölkel, a másikon meg lemegy, ide-oda futkároz, az mondta ezt el nekem. Hiszem is, nem is, de valami igaznak csak kell lenni benne, mert a csipogást már magam is alig hallom.”

Az alsóőri Bába Roza néni meséje Gaál Károly „Aranymadár” című könyvéből való.

Ez a honlap értük jött létre, a Burgenlandi Magyar falvak madárkáiért…

Bécsi Napló, 2010. augusztus:

VAN-E AZ AUSZTRIAI MAGYAROKNAK JÖVÕJE?

Sulyok Vince szülőföldjén szegezte nekem a kérdést egyik volt osztálytársam az általános iskolából. Bár váratlanul ért, mégis igyekeztem elfogadhatóan válaszolni. Nem hamiskásan, kitérően, hanem fontolgatva, vajon jogos, helytálló- e a kérdés feltevése.

Őszintén válaszoltam neki, ami egyben számomra is fontossá vált, hiszen létünket érinti. Mintegy példálózva elmondtam neki, hogy amikor vakhittel cselekvésre szántuk el magunkat, csakis a létre, a jövőre gondoltunk, amellett döntöttünk, határoztunk. Tovább gondolva a dolgot utólag hozzáteszem: akkortájt – látva buzgólkodásomat – intett bizonyos szakértő: ő ismeri ezt a fajtát, hiszen közöttük kutatott, és higgyem el, ez a kisebbség meg fog szűnni, tehát nem érdemes rá fordítani időt, fáradtságot. Ugyanezen személy felháborodva fogadta a hírt: nem elég, hogy a burgenlandi magyarok népcsoportkénti kezelésben részesülnek, hasonló státuszt kapnak a Bécs és környékén élő osztrák honosságú magyarok is. Mikor kérdőre vontam, vajon így áll-e a dolog részéről, igenlő válaszára megkérdeztem, ki kérte fel erre?

Rangját és hivatalát emlegetve juttatta kifejezésre, hogy mindent el fog követni az osztrák kormánynál a kormányrendelet visszavonása érdekében, majd befejezettnek nyilvánította beszélgetésünket és kapcsolatunkat.

Az ügyet másik oldalról is „megtámogatta” valaki: az Osztrák Néppárt emberjogi és kisebbségi ügyvivője volt a parlamentben. Mikor bejelentették a kormány szándékát, tiltakozásul lemondott tisztségéről, azzal érvelve, ha most a bécsi (emigráns) magyarokat ismerik el, akkor holnap a török vendégmunkások következnek. Félreértések elkerülése végett nem árt megjegyezni, mindkét említett személy magyar nevet viselt és beszélte is a magyar nyelvet.

Van-e jövőjük az ausztriai magyaroknak?

Nincs szándékomban ezzel összefüggésben az osztrák népcsoport-politika elmarasztalása, hiszen ez külön fejezetet képez, és valamennyi etnikai kisebbséget érinti. Sokkal fontosabb ennél azokra a válságjelekre rávilágítani, amik szinte kezdettől kikezdték sorainkat. Eggyel tisztában vagyunk, vagy legalábbis tisztában kellene lennünk: minden ellenkező kijelentéssel szemben a kisebbségek idegen testként jelenülnek meg a köztudatban, tehát minden, látszólag érdekükben megtett lépés lényegében porhintés kifelé: lám-lám, mennyire megértő a többségi nép politikája! Valójában ügyelnek arra – összekeverve az integrációt az asszimilációval –, nehogy túlságosan biztatóan fejlődjenek a népcsoportok. Az eredmény ezért mindenekelőtt pangás, hanyatlás, folyamatos zsugorodás, nem csupán létszámbelileg, hanem tudatban és élniakarásban is, amit színlelt sajnálkozással vesznek tudomásul.

Vajon hogyan lehet értelmezni azt, ha burgenlandiak nem magyarnak, hanem magyarul (is) beszélõ burgenlandinak valljak magukat?

Amikor a kérdést egyáltalán feltesszük magunknak: van-e az ausztriai magyaroknak jövője, mindenekelőtt önmagunkból kell kiindulnunk.

Hány és hány, egyébiránt lelkes magyar természetes belenyugvással veszi tudomásul: bizony, a kisebbségek sorsa előbb-utóbb a beolvadás, ezért értelmetlen vállalkozás cselekedni ellene. A hozzáállás lélektanilag, bölcseletileg egyaránt nyugtalanító, ezért sem ártana foglalkozni vele behatóbban.

Ha mint érintettek eleve kérdésessé tesszük a kisebbségi lét vállalását, egyben egész emberi létünket vonjuk kétségbe. Évtizedekkel korábban szenvedélyes lemondással ugyanígy érvelt a Központi Szövetség egyik vezetõségi tagja

Válaszul nem maradt más, mint hasonló szenvedélyességgel mondtam neki: tudjuk, hogy az emberi élet véges, s előbb-utóbb meghalunk. Ha viszont ebből indulunk ki, ez számunkra a mérvadó, akkor aligha érdemes küzdeni, hanem a legjobb, ha minél előbb véget vetünk életünknek.

Az illető soha többet nem hozakodott elő ezzel a végeredményben abszurd vélekedéssel.

Van-e tehát az ausztriai magyaroknak jövője?

Nem okvetlen ildomos ennek a kérdésnek feszegetése, miután alkatunkra, beállítottságunkra nézve amúgy is hajlamosak vagyunk az értelmetlenség előtérbe helyezésére. Lehet, hogy bárki magasabb erkölcsi megfontolásból mégis cselekszik, vállalja a céltalan küzdelmet, de nagyon fékező és fárasztó, amikor nem hittel, bizakodóan, ereje teljében cselekszik valaki, hanem magasabb szempontokat emlegetve emeli tekintetét az égre, különben minden további lépéstől elriassza a valóság.

Nyilvánvalóan helytálló, sőt, szükséges lenne ehelyütt lehetőleg pontos adatok felsorakoztatásával mérlegelni, de attól kell tartanunk, hogy a hűvös mérlegelés sem kecsegtet biztató eredménnyel. Igen, mert mit is lehet tenni a természet törvénye ellen? Semmit, ill. tulajdonképpen azt, amit kezdettől fogva vállal és cselekszik az ember: ha szükséges, akár a természet törvényei ellenében is megalkotja, felépíti világát. A vízözönnel kezdődően természeti katasztrófák hányszor érintették létében az emberiséget? És mégis túlélte valamennyit, sőt, manapság egyre-másra úgy tűnik, hogy túlkapásaival egyenesen a természet ellen tör, ezért nem ártana összhangba hozni az emberi hajlamokat a természet törvényeivel.

Kisebbségi életünk mindazonáltal a felvetett arányokban is mérlegelhető: igenis, saját létünk, fennmaradásunk biztosítása érdekében szükséges az ellenállás, ellenszegülés. Természetesen nem az adottságok kiküszöbölésével, hanem azok hasznosításával. Amikor nem csupán a többségi nép politikáját, de önmagunkat is sikerül meggyőznünk arról, hogy saját érdekünkben az egész többségi társadalommal és politikájával összhangban vállaljuk magyar létünket és meggyőződéssel cselekszünk, mert tudjuk, magyarságunk megőrzésének nem csak értelme van, hanem szükségszerű is.

Amennyiben mindazok, akik vállalkoztak és vállalkoznak ausztriai magyar létünk alakítására, és egyetértésre jutottak ennek az alapvető kérdésnek tisztázásában, akkor elképzelhetetlen, hogy a kisebbség egyes tagjai sikeresen ellenszegülnek létérdekeinknek, miközben a többiek egészen természetesen élik és alakítják a társadalmi sokszínűségben mindennapi szinten és távlatokban is magyarságukat.

Nem térhetünk ki a folyamatos kihívások elől – ez is az élet rendje – tehát tisztánlátással, megfontoltan, mérlegeléssel a valóságos adottságokkal számolva kell építkeznünk. Vállalva a nehézségeket, a visszavetést, hiszen egyfajta hippokratészi eskü is kötelez arra, hogy orvosoljuk a bajokat, mert csak így juthatunk tovább.

Az ausztriai magyaroknak van jövője: ez az élet parancsa, ezért természetes is. De ezt akarni is kell és következetesen, összehangoltan cselekedni érdekében.

DEÁK ERNŐ főszerkesztő

(tisztelettel köszönjük a közlés lehetőségét!)

BEST OF BURGENLAND

http://www.best-of-burgenland.com/

SZERVUSZ AUSZTRIA - EGY HONLAP ÖNÖKNEK!

http://www.szervuszausztria.hu/

BURGENLAND INFO

http://www.burgenland.info/hu/

AUSZTRIA PROFIKNAK

http://www.austriatourism.com/xxl/_site/hu/home.html

RENDEZVÉNYEK

http://www.austria.info/hu/tags/rendezvenyek