Nyugati végeken

 

Az osztrák–magyar határ többnyire nyelvhatár. Ha átlépjük, a túloldalán aligha értetjük meg magunkat magyarul. A búcsúi határállomástól mintegy félórát kell autóznunk, és kissé le is kell térnünk a Felsőőr felé vezető 63-as főútról ahhoz, hogy egy olyan faluba érjünk, ahol magyar kérdésünkre magyar feletet várhatunk: az idősektől még tiszta, szép, felső-őrvidéki tájszólásban, a fiataloktól törve, de érthetően. Ez a falu Alsóőr: Őrsziget mellett az egyetlen, máig is magyar többségű, többé-kevésbé magyar jellegű település Ausztriában.

Nincs itt olyan látnivaló, olyan emlékhely, amely nagy történelmi múltra, valamilyen kiemelkedő történelmi eseményre utalna. A régi alsóőri családok mégis arra büszkék arra, hogy egy ősi, nemesi, katonai hagyományú faluközösség polgárai. Eleik a történeti Magyarország határát védték nyugatról, ha pedig úgy hozta a sors, védelmezték Európát keletről.

Alsóőr egy évezreden keresztül a történeti Magyarország legnyugatibb szegletében feküdt, hajdani históriája a nyugati végek, egyszersmind az osztrák–magyar határvidék históriájával szorosan összefonódik. Az 1920. június 4-i trianoni békediktátum a falut újonnan alakult országba, Ausztriába rendelte. Alsóőr lakói kisebbséggé váltak immár nemcsak szűkebb környezetükben, de az országban is, amelynek polgáraivá lettek. Ettől az időtől kezdve a község históriája az őrvidéki-burgenlandi őshonos magyarság történetének a része.

A kommunista diktatúra négy évtizede alatt a trianoni, megmaradt Magyarország megfeledkezett Alsóőrről. Nemcsak a községről, hanem az egész burgenlandi magyarságról.

Alsóőrt napjainkban az a magyar kisebbség lakja, amely a legkisebb lélekszámú a Kárpát-medencében élő őshonos magyar közösségek közül, s amely egyedüliként élt a második világháború vége után, 1945 és 1990 között szabad, demokratikus politikai rendszerben. Ez a maroknyi, őrvidéki magyarság ma az egyetlen őshonos magyar nemzeti közösség az Európai Unió területén. S ez mindaddig így marad addig, amíg nem kerül sor az unió keleti bővítésére.

A falu nyelvsziget jellegét már a jeles tudós, Fényes Elek is kiemelte a XIX. század közepén, aki így írt Alsóőrről: „Alsó-Őr, Unter-Wart, magyar falu, Vas megyében, csupa német falutól környezve, a Pinka vize mellett, ut. p. [utolsó posta] Kőszeg. Lakja 1150 kath. [római katolikus], kik többnyire nemesek, s utódai azon Őröknek, kik Magyarország határát Németország felől védték. Kath. paroch. templom [római katolikus plébánia]. Szántóföldjei soványak, de rétjei kövérek és jó szénát adnak. Lakosai felette szorgalmasok; sok lent termesztenek, gyolcsot, posztót csinálnak; erős és csontos lovakat tenyésztenek. Nemesek bírják.”

A fentieken kívül – a Felsőőr címszó alatt – néhány további megjegyzést is tett, amelyek településünkre is vonatkoztak: „Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, mégis nemcsak magyar nyelvüket, hanem református hitüket is fenntartották [sic – ez csak a felsőőriekre igaz], holott ezen az egész vidéken reformátusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1327-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és László királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy már ebben az oklevélben az őriek Őr-Nagyság czímmel neveztetnek.”

A falu mai hivatalos neve – Unterwart – a magyar megnevezés német tükörfordítása, hiszen előbb született a magyar név, mint a német. De az utóbbit már a korai magyar faluösszeírások is feljegyezték, így például Fényes Elek idézett műve.

Az északi szélesség 47 fok 15 perc 45 másodpercén és a keleti hosszúság 16 fok 13 perc 57 másodpercén fekvő falu abban a régióban található, amelyet a történelmi Magyarországtól Ausztria örökölt: Burgenlandban. E közigazgatási egységet olykor Várvidékként fordítják magyarra, a történelmi magyar terminológiában azonban nem létezett ilyen fogalom.

Burgenland kelet–nyugati irányban keskeny, de észak–déli irányban igen hosszú – mintegy kétszáz kilométerre elnyúló – osztrák tartomány (Land): Alsóőr a tájegység félreesőbb, déli részéhez tartozik, amelyet Burgenland az egykori Vas vármegyéből kapott. Dél-Burgenland központjában, a felsőőri járásban (Bezirk), Felsőőr város közvetlen szomszédságában fekszik. Alsóőr közös községet (Gemeinde) alkot a szomszédságában fekvő Németciklénnyel – Eisenzicken, régi magyar nevén Vasverőszék –, amely nevéhez igazodva manapság valóban német ajkú.

Burgenlandot – szintén nevéhez méltóan, de nevétől függetlenül – szebbnél szebb várak ékesítik, hiszen a történelmi Magyarország nyugati végein erősségek láncolata védte eleinte a magyar országhatárt nyugatról, majd a török hódítások idején Európát, keletről. A várak (mármint a látogathatók, hiszen számos közülük magántulajdonban van) ma az Őrvidék kincsesbányái, hatalmas idegenforgalmat vonzanak. Alsóőr mai népéhez azonban nem volt kegyes a sors, sem a faluban, sem közvetlen környezetében nem találni ilyen erődítményt. Pedig Alsóőr is kivette részét a határvédelemből, és katonai hagyományai legalább olyan messzire nyúlnak vissza a régmúltba, mint általában azokéi a városokéi, amelyek fölött ma egy ódon erősség falai magasodnak. Alsóőr egykor a gyepűrendszerhez tartozott, és egyik láncszemét képezte az akkori őrhelyek láncolatának. A tudat, hogy a falu mai lakói az egykori őrök leszármazottai, sajátos közösséget teremt más őrközségekkel: Felsőőrrel, Őrszigettel, Őriszentpéterrel stb. Ezért szokás Őrvidéknek vagy a mai magyarországi Őrséghez képest Felső-Őrségnek nevezni azt a szűkebb tájat, ahol a község fekszik.

Miért Várvidék a hosszú tartomány, ha nem a várairól nevezték el? Burgenland mint földrajzi fogalom nem tekint vissza számottevő múltra. Ausztria szervezett ilyen néven tartományt a három magyar vármegye elcsatolt nyugati pereméből. Az osztrák nevet a szakirodalom általában azzal magyarázza, hogy a három magyar megye, Moson, Sopron és Vas németül: Wieselburg, Ödenburg és Eisenburg. A három német névben egy a közös: a Burg, azaz a vár. Ésszerű tehát, hogy az egyesített terület neveVárvidék, azaz Burgenland lett.

Mások arra hivatkoznak, hogy a Burgenland kifejezés a magyar vármegye szó pontos német fordítása. S valóban, Burgenland területe nagyjából egy átlagos vármegyének felelt volna meg a Trianon előtti Magyarországon. Az első világháború alatt Sopronban Vierburgenland címmel adtak ki német nyelvű újságot a nyugati végek németsége számára. Ebben a címben a négyes szám (vier = négy) a három megyén kívül Pozsony megyére célzott, amely – nota bene – német nevén szintén burg-ra végződik: Pressburg.

Településünk hosszú évszázadokig Vas vármegye közigazgatási területéhez tartozott, ahogy a mai Burgenland legnagyobb része, mintegy hatvan százaléka. A falu a megyeszékhelytől, Szombathelytől sem esett messzire. Ez azonban csak a térképen tűnik így. Bár azon is már az első pillantásra kitűnik, hogy a püspöki és közigazgatási központtól – melyhez egykor e falu is tartozott – az Írott-kő és a Vas-hegy között lankás, de vízválasztó vonulat vágja el. Alsóőr természetföldrajzilag az Alpok felől érkező és egy erős déli kanyarral végül a Rábába ömlő Pinka folyócska völgyében fekszik.

A folyóvölgy az idők során mindig több volt egyszerű természeti adottságnál. (Geográfiai értelemben a folyó alsó és középső szakaszát tekintik Pinkavölgynek.) Nem véletlen, hogy a katolikus egyház egy időben Pinkavölgy néven önálló esperességet tartott fent. A folyó teraszosan vágta be magát a dombok közé. Az egykori és mai, magyar lakosságú falvak a leg-alsó teraszon helyezkednek el, ami lehetővé tette, hogy a helységek kutakat ásva a talajvizet hasznosítsák, viszont kitette a községeket az olykori áradásoknak.

A folyó völgye határozta meg a közlekedési útvonalak kialakulását, de Stájerország, illetve távolabbról Észak-Itália és Nyugat-Magyarország között több útvonal vetekedett egymással. Történelmileg vitatott, hogy ebben a lappangó versenyben a Pinka vonala milyen rangot vívott ki.

A későbbi Burgenland északi részével ellentétben – mely a dús mezőgazdaságú Kisalföld és egy igazi világváros, Bécs között terül el – a déli résznek, Szombathelyen és Grazon kívül nem volt olyan lendületes fejlődése, amely gazdaságilag nélkülözhetetlen szerepet kínált volna ennek a vidéknek. Ráadásul az utóbbi két várostól kisebb-nagyobb hegyvonulatok választották el. Ennek ellenére már a római korban is a Pinka völgyének mezőgazdaság biztosította a mai Szombathely, az akkori Savaria élelmiszer-ellátását.

Észak-Burgenland a Monarchia felbomlása után is több-kevesebb sikerrel hasznot húzott abból, hogy Bécs zöldségeskertjeként lehetett és kellett rá számítani, Dél-Burgenlandot ezzel szemben az új határok sarokba szorították, amely évtizedekre szóló elszigeteltséget okozott. Csak az 1960-as évektől érzékelhető mind nagyobb mértékben, hogy az új államok között közvetítői szerepet nyert a környék. Ezt a funkciót használta ki az az áruházlánc, amely már 1971-ben óriási, amerikai mintájú szupermarketet telepített Alsóőr határába. Később más bevásárlóközpontokat is idevonzott, amelyek adóikkal felvirágoztatták a falut.

 

Posztok a határon

 

Alsóőr lakosai büszkék határőrmúltjukra. A végvidékek jeles kutatója, Herényi István a határ vigyázásánál régebbi, de hasonló szerepre vezeti vissza hagyományát. A falu évszázadokon át Vas vármegyéhez tartozott, amely régi központjáról, Vasvárról kapta nevét. Az utóbbi pedig még a magyarok előtti korból hozta magával megjelölését, mert már a rómaiak is Castrum Ferreumként emlegették. (A latin név magyar fordítása valószínűleg csak a XII. század folyamán terjedt el.)

A régi megyeközpont, illetve maga a vármegye nem véletlenül hordozta a fémérc nevét. Vasváron – valószínűleg már a kelta korban, de a római időkben mindenképpen – fontos vasfeldolgozó központ működött. Az itteni vasipar a nyugati végek jelentős, könnyen elérhető vasérclelőhelyeiből táplálkozott. Az Alpok vadregényes, vulkanikus vonulatai itt találkoztak a Dunántúl szelíd dombságával. Alsóőr ennek a választóvonalnak a közelében fekszik. Következésképpen létrejöttét – néhány másik környékbeli faluval együtt – eredetileg nem is annyira a határvédelemnek, mint inkább a kohászatnak köszönhette. Alsóőrött ugyanis a nyugati végek ötvennégy további településével együtt már a honfoglaló magyarok előtt is bányásztak ércet. Eleink már a feltárt lelőhelyeket vették át.

Alsóőr szomszédságában más falvak is vaslelőhelyre települtek a honfoglalás előtt. Így például Németciklény, régi magyar nevén Vasverőszék. Ilyen eredetre tekintett vissza Őrisziget is. Lehetséges, hogy az Alsóőrrel szinte összeépült Vasvörösvár „vörössége” is a vasércre utal, bár ezt a hagyomány inkább a téglaépítészettel kötik össze: régi vára és mai kastélya egyaránt téglából épült. A római időkben a vasvári vasfeldolgozás elsősorban a pannóniai ipar igényeit elégítette ki, amelyben a hadi célok – ha fontos helyet foglaltak is el – csak egynek számítottak a számos tényező között. A vas jelentősége újra felértékelődött a magyar honfoglalás után, de ekkor szinte kizárólag katonai szempontból.

A magyarok a Dunántúlt 899–900 folyamán vették birtokukba. Eközben beavatkoztak a nyugati szomszédok egymás közötti villongásába az itáliai uralom kérdésében, és kihasználták azt hatalmi űrt, amely gyakorlatilag gazda nélkül hagyta a Dunától nyugatra fekvő területet. A Dunántúl ekkor igen elhanyagolt állapotban volt, hiszen a korábbi morva–frank viszályok a térség birtoklásáért erősen kimerítették a vidéket, különösen katonai tekintetben. Gyakorlatilag ekkor kerültek az őrségi vastelepek Magyarországhoz több mint ezer esztendőre. A Dunántúlt is megszerző, 899. évi itáliai hadjárattal másfél évszázadnál hosszabb, azaz legalább három nemzedéket felölelő korszak kezdődött a magyar történelemben: a kalandozások kora. A hadjáratok nagy része nyugat felé irányult, támaszpontjuk elsősorban Nyugat-Magyarország volt.

A X. század első felében a nyugati országhatárt még nem biztosította rendszeres határvédelem. Ezt a feladatot a portyázások és hadjáratok látták el. A magyar kalandozásokat az európai történetírás rablóhadjáratokként tartja számon. Ez csak annyiban igaz, hogy valóban jelentős anyagi haszonnal jártak. Az itáliai és frank uralkodók, illetve trónkövetelők busás díjat fizettek a magyaroknak azért, hogy egy-egy belső villongásba beavatkozzanak. Ezt egészítette ki a fosztogatás, illetve az a sarc, amelyet a rablás és a gyújtogatás elkerülése végett egy-egy város polgársága fizetett az ostromra készülő seregnek.

A hazaáramló kincsek fontos szerepet játszottak Nyugat-Magyarország felvirágoztatásában. A kalandozások fő célja azonban a felderítés és a Kárpát-medencében letelepedett magyarság elleni esetleges katonai támadások megelőzése volt. Az ország nyugati védelmét főként az biztosította, hogy a kalandozók folyamatosan tájékozódtak a szomszédos térségekben uralkodó viszonyokról, sőt a közbeavatkozásaikkal befolyásolták is azokat. Gyors mozgásuk, sajátos harcmodoruk, erejük önmagában véve is olyan hírnevet kölcsönzött nekik, amely visszatartotta a térség uralkodóit a betörésektől.

A hadjáratokhoz hadsereg kellett, annak fegyver, a fegyverhez pedig vas. Újabb történeti számítások szerint a katonai kalandozások véghezviteléhez legalább évi öt tonna feldolgozott ércet kellett felhasználni. Ez értékelte föl a magyarok megtelepedését követő fél évszázadban a vaslelőhelyeket. Közelükben már korán állandó őrhelyeket is létesítettek. Ezek egyike volt – mint neve is mutatja – Alsóőr. Jelentőségét érzékelteti, hogy a felsőőriek is ezt a tárnát védelmezték.

Ma már nehezen állapítható meg, hogy a két szomszédos őrközség eredetileg két külön települést alkotott-e, vagy tulajdonképpen egy őrhely volt, és annak alakult ki két fő pontja. A napjainkban Alsóőrhöz tartozó Vasverőszéket (Németciklény), avagy Kendeszéket ebben a korai korszakban nem Alsóőr védte, hanem Őrisziget.

A vasőrség kapcsán kérdésként merül föl: milyen népességű volt az eredetileg ezen a tájon megtelepedett magyarság? Az alsó- és felsőőriek származásáról Fényes Elek a XIX. század közepén a következőket jegyezte meg: „azt sűrű homály fedi”. Anonymustól Hóman Bálintig számos jelentős történetíró úgy véli, besenyő gyökerűek lehettek. A helybéliek tudatában hosszú évszázadokon élt a meggyőződés: ők a székely néphez tartoznak. Mindkét feltételezés annyiban megalapozott, hogy a végek védelmét többnyire erre a két népcsoportra bízták honfoglaló eleink. A székely eredetre enged például következtetni az, hogy hozzájuk hasonlóan az őriek körében igen gyakori az olyan családnév, amely keresztnévből származik.

Valószínű, hogy Alsóőrnek és a többi környező őrközségnek a vasőrségen kívül egy másik kiemelt jelentőségű katonai feladata is volt a honfoglalást követő évtizedekben. Egyes feltételezések szerint Árpád fejedelemtársa, Kündü fia, Kurszán kende nyári szállása – a téli lakhelyként használt óbudai amfiteátrum mellett – a későbbi Vas vármegye területén, a Rába jobb partján, valahol Vasvár és Körmend között helyezkedett el. A kende nyaranta itt fogadta a szolgáló falvak, többek között Vasvár, Körmend és Vasverőszék mezőgazdasági adóját.

A korabeli magyar hadrend és a tulajdonképpeni államszervezet szerint a vezér kíséretét a hadra kelt sereg adja. E katonaság állandó táborhelye felé vezető fontosabb utakat, völgyeket, hágókat és folyókat előretolt őrségek védték. Részben feltartóztatták, részben előre jelezték a közelgő veszélyt, így vették elejét a meglepetésszerű támadásoknak. Alsóőr és a szomszédságában fekvő Felsőőr, illetve a szintén vastelephez kapcsolódó Őrisziget Kurszán hadra kelt seregét biztosította. Maga a kende volt ugyanis a nyugat-magyarországi érctelepek termékeinek első számú felhasználója, mint azt Németciklény, avagy Vasverőszék akkori neve – Kendeszék – is megörökítette.

Ezt a szervezettséget azonban nem elsősorban Kurszán kendének kell tulajdonítanunk, hiszen fennhatósága csak rövid ideig tartott. Honfoglaló eleink lényegében már 900-ban elfoglalták a Dunántúlt, Kurszán 904-ben elhunyt. Észak-Dunántúl ekkor az Árpádokkal rokon horkák kezébe jutott, akik a Tétény–Bogát–Kál–Bulcsú nemzetségből kerültek ki. Kál horka téli szállását a Balaton északi partján, Dióskál, Zalavár és Köveskál térségében alakította ki, Alsóőr – Felsőőrrel együtt – viszont úgynevezett kíséreti faluja lett. Népessége ebben a kötelékben élte végig a kalandozások korát.

A végvidék (de egész Magyarország) életében az említett fél évszázados korszakot 955-ben az Augsburg melletti, Lech mezei katasztrofális vereség szakította meg. A nyugati tájon élő szájhagyomány még egy ezredévvel később is fájdalmasan tekintett vissza azokra a kevesekre, akik a véres ütközetből el tudtak menekülni, és az Alpok útvesztőin vergődve érkeztek haza. Herényi István feltételezi, hogy ennek kapcsán maradtak fenn a nyugat-magyarországi regösénekben az alábbi sorok: „Elfagyott kinek keze, kinek lába, kinek egye s mása.”

A végzetes vereség Alsóőrt nem érintette közvetlenül, hiszen ott csak a kalandozó, hadra kelt sereg semmisült meg szinte teljesen. Az őrseregek, különösen a stratégiai fontosságú vaslelőhelyek őrei otthon maradtak. Az augsburgi vereség mégis gyökeresen megváltoztatta az egész környék, benne Alsóőr helyzetét, mert bebizonyította az addigi magyar biztonságpolitika csődjét, s nemcsak itthon, hanem nyugaton is. Ekkortól számítani kellett arra, hogy onnan támadás érheti Magyarországot, amelyet immár másképpen nem lehetett elhárítani, csak jól megszervezett határvédelemmel. Így lett ez a kalandozások kiszolgálása helyett a nyugati végek fő feladata.

Megvalósítása Géza apjára, Taksony fejedelemre hárult, aki uralkodásának hátralevő tizenöt éve alatt átszervezte a rendszert. Kiépítette a gyepűt, s ennek egyik láncszemévé tette Alsóőrt, illetve vele együtt a többi környékbeli őrközséget. A gyepű földből és farönkökből épített, összedöngölt sáncot, illetve helyenként völgyzáró, duzzasztógátat alkotott. A magaslatokon őrtornyokat állítottak fel, így ellenőrizték az egyetlen járhatónak meghagyott utat. Az átjárónál, azaz a kapunál létesült település – esetünkben Alsóőr – látta el a gyepű adott szakaszának a védelmét.

A gyepű kiépülésével fordult a kocka Alsóőr és Felsőőr között. Amíg korábban Felsőőr lényegében Alsóőr megerősítésére települt – bár, mint említettük, az is elképzelhető, hogy egy települést alkottak –, ekkortól Alsóőr, Vasjobbágyival együtt, Felsőőr hátvédjét alkotta. Más környékbeli falvak– így például Őrisziget – önálló védelmi központot képeztek.

A gyepűőrző községek rendszerint valamelyik vár katonai szolgálatában, illetve védnöksége alatt álltak. Az őrvidékiek a tatárjárásig Kőszeg, Monyorókerék és Pinkaóvár hadi kötelékében őrizték az ország végvidékét. Az eredeti lakosságon kívül számos korábbi szolgáló falut telepítettek át a határvidékre, többek között az Alsóőrt is magába foglaló Felső-Őrségbe.

Elképzelhető, hogy ekkor Alsóőr népességének összetétele is változott, mindenekelőtt megnőtt a lélekszáma. Lehetséges, hogy a faluban ekkor vált meghatározóvá a besenyő vagy székely elem. Tudjuk: a só-, illetve a vasőrségek megerősítésére a 943. esztendő, majd a gyepűrendszer kiépülése, 955 után besenyőket és székelyeket telepítettek a Felső-Őrségbe. Alátámasztják ezt a Pinka és a Gyöngyös menti székely Lövők és a besenyő hagyományú falvak. Nem elképzelhetetlen, hogy már a vasőrség megerősítésekor mindkét népesség – legalább szórványosan – megjelent Alsóőr társadalmában is. A határőr-települések későbbi kapcsolata során fokozatosan nőhetett is az arányuk. A település öntudatát azonban a honfoglalás óta a magyar katonai identitás határozta meg, amely döntően hatott a betelepülők szocializációjára.

Taksony fejedelem a határvédelemmel együtt a vastermelést is egységes hálózattá szervezte, ennek központja Vasvár. Gazdaságilag Alsóőr ennek a rendszernek alkotta viszonylag fontos, bár hanyatló jelentőségű települését.

Nyugat-Magyarországon a folyamatos határőrizet kiépítéséhez kapcsolódott a határispánságok létrehozása, amely errefelé a vármegyerendszer megformálásának első állomását jelentette. Taksony fejedelem két ispánságot alakított ki: egyet a Dunától északra, egyet pedig délre. Ezzel a változással Alsóőr a törzsi-nemzetségi szervezetből átkerült az európai jellegű, területi elvre épülő igazgatási rendszerbe.

A határispánságok Géza fejedelem idejében kisebb ispánságokra tagolódtak, amelyeken belül több vár, illetve egyéb igazgatási egység képzett alközpontokat. Ekkor jött létre közös ispánságként Karakó és Vas vármegye. Az utóbbin belül határ választotta el a külön egységet képző Alsó-, illetve Felső-Őrséget, bár ez az elhatárolódás valószínűleg csak a XI. század folyamán következett be. (Alsóőr – nevével ellentétben – nem az Alsó-Őrségben, hanem a Felső-Őrségben található: Alsó-Őrség a trianoni békediktátum után a mai Magyarországon maradt őrségi területet jelenti.)

A Felső-Őrség és Vas vármegye határa nagyjából a Pinka folyó vonalát követte, és azt nyugatról az Írott-kő és a Vas-hegy vízválasztója alkotta. A megyének ekkor az egykori római Savaria helyén fejlődő Szombathely lett a székhelye. Hamarosan a Felső-Őrségnek is kialakult a központja, kezdetben Németújvár, később a kedvezőbb fekvésű Felsőőr.

A X. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a határ menti villongások feltehetően erőteljesen érintették a Felső-Őrséget is. Csak a Szent István királyunk Gizellával kötött házasságát követő béke hozott évtizedekig tartó nyugalmat. Nem ismerjük pontosan Alsóőr szerepét az akkori feszültségekben, miként a későbbi két évszázad során meg-megújuló német(osztrák)–magyar határvillongásokban sem.

Alsóőr – mint határőrközösség – sohasem vált egy úr jobbágyfalujává. Az itt élőknek mindig saját földtulajdonuk volt, jellegzetes kisbirtokszerkezet alakult ki. Ahhoz azonban politikailag gyengék voltak, hogy teljes önállóságot élvezzenek, ezért már a középkorban egy-egy végvári földesúr védnöksége alá tartoztak, s csak a XV. században jött létre hivatalosan az alsóőri nemesi közbirtokosság, azaz gyakorlatilag a falu saját nemesi önkormányzata. A kiváltságok és a birtok védelme – elsősorban a szomszédos nagybirtokok terjeszkedésével szemben – évszázadokon át központi helyet foglalt el Alsóőr történetében.

A falu gyarapodásával egyre több, nemesi kiváltság nélküli személy is megtelepedett meg a községben. A XIX. század elején például a lakosságnak még egynegyedét, az 1830-as években már közel egyharmadát alkották az agilisek, tehát az olyan családok, amelyekben nem a családfő, hanem az asszony volt nemesi rangú. A XVIII–XIX. századi jelentős bevándorlás hatására szerveződött meg az agilisek és az idegenek saját érdekképviselete, elsősorban iparos védelmi közösségként. A falut azonban továbbra is változatlanul a nemesi közbirtokosság igazgatta.

 

 

 

 

Pusztulás és újjászületés

 

A tatárjárásról a falu egyik krónikása, Seper Károly úgy beszél, hogy a település, nyugati fekvésének köszönhetően, elkerülte a pusztulást. Az állítás minden bizonnyal igaz, egyetlen ismert adat nem támasztja alá az ellenkezőjét. Mégis érdekes jelenség, hogy a Csigabiga, gyere ki… kezdetű mondókát – az utóbbiak gyakran a legősibb és legvalóságosabb lenyomatot hordozzák a nép közösségi élményeiből – a következő változatban is énekelték az alsóőriek: Csigabiga, gyere ki, / jönnek a tatárok, / malom alá tesznek, / ott majd összetörnek, / csigabiga, gyere ki.

A tatárok tehát megjelennek az alsóőri népi kultúrában, méghozzá nagyon határozott, fenyegető, erőszakos elemként, amely elől ugyanúgy menekülni kell, mint az égő házból. Mindez önmagában természetesen csak feltételezésekre ad alapot. A mondóka elvben érkezhetett a betelepülőkkel is, más településről, más vidékről. Érdekesen rímel az alsóőri Csigabigára a felsőőri változat: Csigabiga, gyere ki, / ég a házad ide ki, / ha nem jössz ki házadból, / összetörlek házastól.

A felsőőri változat első két sora ugyan valamivel jobban hasonlít a közismertté vált tejes-vajas változatra, de a második két sorban a tej és vaj kínálása helyett a kegyetlenség jelenik meg. Ez szavakban is nagyon hasonló ahhoz, amitől az alsóőri csigabiga retteg, a teljes összezúzatástól. A kettő együtt egy olyan gyermekmondókára emlékeztet, amelyben az egyik csoport a támadó tatárokat jeleníti meg, a másik pedig a védekező helybelieket, akik felelgetnek egymásnak. Elképzelhető, hogy a két változat valaha összetartozott, miként az is, hogy egymás közelében maradtak fönn. Ez viszont a két Őr nevű település hajdani összetartozását bizonyítja. Sőt az is kiolvasható belőlük, hogy a tatárjárás mégiscsak pusztulást, menekülést hozott az Őrségben lakókra, aminek azonban csak a mondókában maradt fenn az emlékezete.

Az Őrség – így Alsóőr falu – első nagy katasztrófáját a történetírás általában több mint fél évszázaddal későbbre, a XIV. század elejére teszi. Ekkor – más hazánkbéli tartományurakkal együtt – Németújvár ura, Henrik is fellázadt a királyi hatalom ellen. A hatalmaskodó főnemes azért tört rá az Őrségre, mert az őrközségek hűek maradtak az uralkodóhoz. Az itt élők állítólag ekkor szóródtak szét az ország más részeibe. Károly Róbert király, miután leverte Henriket, összegyűjtötte és visszahelyezte őket nemesi jogaikba. A németújváriak pusztítása és az újratelepítés között feltűnően kevés idő is telt el ahhoz, hogy válság alakuljon ki, és megkérdőjeleződjön az őrök nemessége.

A tatárjárás – és e korszaknak már az egész országra érvényes üzenete – bebizonyította a régi magyar védelmi rendszer elavultságát. Ezért épített IV. Béla király kőből új várakat, erődöket, amelyeket a biztonság alapjának szánt. A tatárjárás után az Őrség korábbi szerepének a felélesztése okafogyottá vált, s ezzel válságba került a katonafalvak – köztük Alsóőr – élete. Feltehetően ekkor kezdett az őrségi társadalom a korábbi hadi jelleg helyett, illetve mellett agrárarculatot (is) ölteni.

Az őrök különféle környékbeli várak szolgálatába szegődtek, de új helyzetükben gyakran megkérdőjelezték nemességüket. Először IV. Béla, majd 1270-ben V. István király adománylevélben kellett megerősítse az őrségiek nemesi jogait, megvédve az őröket a várurakkal szemben. Ily módon biztosította hűségüket a királyi hatalomhoz. Ezek a donációk nem maradtak fenn, de későbbi oklevelekből tudjuk: mindkét király foglalkozott a Pinka völgyében lakó őrök ügyével.

A helytörténetírás azért tartja jelentősnek Németújvár urának fentebb említett lázadását, mert arra hívta föl a figyelmet: a számos várral, erősséggel ellátott tájon nagy szükség van egy olyan társadalmi rétegre, amely hűséges marad a magyar királyi hatalomhoz. A tartományurak pártütéséből kiderült, hogy IV. Béla tatárjárás előtti politikája részben helyes volt, mert az ország pusztulása utáni szükségszerű váltás is súlyos következményekkel járt. A főúri kézben lévő várak ugyanis nemcsak a külső támadás ellen védelmezték az országot, hanem belpolitikai küzdelmeikhez is alapul szolgáltak. Ezért voltak képesek a központi hatalom elleni zendülésre. Az ország védelmi rendszerének az átalakítása tehát a király számára nem tette fölöslegessé a régi őröket, mert ellensúlyozni tudták a várurak önálló hatalmi törekvéseit. Ezt ismerte föl Károly Róbert király, és 1327-ben visszatelepítette az Őrségbe az elvándorolt népességet. Nemcsak megerősítette nemesi kiváltságaikat, hanem saját igazgatással rendelkező és saját országgyűlési képviselőt állító országos nemesi közösséggé minősítette őket. Az Őrséget egy őrnagy vezetése alá rendelte, akit az idegen nyelvű oklevelek kapitányként említenek. Mindez megerősítette az országrész önállóságát, és jó időre kizárta függését a környékbeli váruraktól. Így ért véget az őrközségek, köztük Alsóőr tatárjárás utáni válsága.

Károly Róbert uralkodásától csaknem egy évszázadon át, 1428-ig nyugalmas időszak köszöntött vidékünkre. Nemcsak az őrközségek területe, hanem azok tágabb határa is királyi birtok volt, szüneteltek a jogviták az őrök és a környékbeli földbirtokosok között. Ez az állapot 1428-ban szűnt meg, amikor Zsigmond király a Garai családnak adományozta az itteni királyi uradalmakat. A Garaiak ekkor már negyedszázada sajátos védnökséget gyakoroltak az őrök felett. E változás tette szükségessé, hogy az őrök katonai szervezete közigazgatási és érdekképviseleti szerepeket is fölvegyen, és nemesi közösségként igazgassa a községeket, többek között Alsóőrt is. A XV. században a patronátus és a környék több ízben változott attól függően, hogy mikor melyik főúri család szövetkezett a királyi hatalommal vagy lázadt föl ellene. Az őrök az uralkodó erősödésének, az ellenségeskedő főurak elkergetésének általában a haszonélvezői voltak.

Az itt fekvő erdők Mátyás király kedvelt vadászterületei közé tartoztak már csak a nyugatra tekintő külpolitikai és diplomáciai szempontok folytán is. Alsóőr határában, a Berda-hegy oldalában az uralkodó vadászkastélyt építtetett, amelyet később a törökök romboltak le. A romokat azonban senki sem takarította el. A helybeliek Halomnak nevezték el a rétet, ahol az épület valaha állt. A név napjainkig fennmaradt.

Településünket a XV. századtól említik az oklevelekben a többi őrközségtől különállóan, innen számíthatjuk az önálló alsóőri történelem kezdetét. Mindez feltehetően annak volt a következménye, hogy a római katolikus egyház felállította az alsóőri plébániát, s így a falu közigazgatási szempontból is függetlenné vált. Az autonóm egyházközség később – a reformáció vagy a török pusztítás következtében – megszűnt. Néhány helyi elnevezés, illetve kegytárgy azonban – mint a falu egyik krónikásától, Bertha Józseftől tudjuk – megőrizte emlékét. Nem véletlen, hogy a XVIII. század végén, a ma is működő plébánia létrehozásakor több ízben a parókia újjászervezéséről beszéltek.

Az 1526. évi mohácsi vész után a magyar birodalom hanyatlása és a Habsburgok öröksége hamar éreztette hatását a falu mindennapjaiban is. I. Ferdinánd a Pinka völgyét és az őrközségeket 1530-ban a Christoph és Pantaleon von Ehrenreich testvérpár birtokába adta katonai szolgálataik ellenében. Az őriek az ősi magyar alkotmányra hivatkozva sikerrel tiltakoztak a döntés ellen a pozsonyi országgyűlésen. A diéta 1547-ben elismerte az őriek nemességét, és megtiltotta nemesi jogaik megsértését. Ezt követően II. Rudolf állított ki 1582-ben adománylevelet az alsóőriek számára, amelyet 1611-ben II. Mátyás király is megerősített. Ezek kiadásában a jogszerűségen kívül valószínűleg ismét az játszott döntő szerepet, hogy a Bécs elleni ostromok során, illetve a törökkel folytatott háborúk miatt kialakuló politikai nyugtalanság idején a bécsi udvar biztosítani kívánta a katonai hagyományú népesség hűségét.

A Kőszeget 1532-ben ostromló török hadak pusztításai viselték meg a leginkább a Pinka völgyét. Alsóőrről nincs feljegyzés, de tudható, hogy Pinkafőt például földig rombolták. A monda szerint özvegy Léb Marinka három lányát vesztette el ekkor: Léb Piroskát meggyilkolták, Katát és Ilonát pedig elragadták a törökök.

Az Őrvidék XVI–XVII. századi históriájára jelentős hatást gyakorolt, hogy Németújvárat II. Lajos király 1524-ben a Batthyány családnak adományozta. Batthyány Boldizsárt az 1560–1570-es évek fordulóján Pistolocius lutheránus hitre térítette, majd 1576-ban Beythe István meggyőzte a kálvini tanok igazságáról. (Az ő unokája, Batthyány Ádám 1630 körül azonban rekatolizál Pázmány Péter és II. Ferdinánd király hatására.) Batthyány Boldizsárt követve a felsőőriek és az őriszigetiek áttértek protestáns hitre. Felsőőr a németújvári várurat a kálvinizmusba is követte, Őrisziget viszont megmaradt evangélikusnak. Arról, hogy Alsóőrre milyen hatást gyakorolt a reformáció, nincs adatunk. Tény, hogy Kazó István vasvári archidiakónus 1696-ban az itt tartott canonica visitatio alkalmával már – vagy még – színtiszta katolikus községet talált, ahol az iskolát is az egyház működtette. Meg is jegyezte: „Hála Istennek, mindnyájan katolikusok.”

Valóban lehetséges, hogy az alsóőriek végig kitartottak a vallásuk mellett, bár a falu krónikásai, Seper Károly és Bertha József inkább azt a nézetet képviselik, hogy egy rövid református időszak után elsőként tértek vissza katolikus hitre. Ezt a föltételezést az egykori templom kazettás mennyezete is megerősíteni látszik. Batthyány Ádám református udvari prédikátora, Lóny Mihály követte urát a rekatolizálásban, ki is nevezték felsőőri plébánosnak. A XVII. században ez egyszersmind alsóőri plébánosságot is jelentett. Valószínűleg ő térítette vissza – ha ez történt – a katolikus felekezetbe az alsóőrieket. Akár volt azonban egy rövid református szakasz a falu történetében, akár nem, a reformáció kétségtelenül jelentősen hozzájárult az alsóőri azonosságtudat kialakulásához. A vallási eltérés ugyanis gyökeresen megkülönböztette Alsóőrt a közeli Felsőőrtől, illetve a másik vetélytársától, Őriszigettől.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1620 októberében Rohoncon tartózkodott. Seper Károly szerint feltételezhető, hogy meglátogatta az ekkor még – a szerző szerint – református vallású, magyar nyelvű Őrséget, erre azonban nincs bizonyíték.

A XVII. század végi általános magyar politikai elégedetlenség Alsóőrt sem kerülte el. Az újkori nemzet formálódásának első jele is megmutatkozott abban, hogy Alsó- és Felsőőr egyaránt a kuruc mozgalommal rokonszenvezett. A Rákóczi-szabadságharc alatt, 1704. augusztus 24-én Kulcsárfalunál (ma Allersdorf) háromezer császári katona tört be hazánkba Stájerországból. A magyar oldalról főként őriek vettek részt abban az ütközetben, amelyet Alsólövőnél vívtak egymással. Az osztrák történetírás feljegyezte mindkét fél különösen kegyetlen hozzáállását a harchoz – csonkítások, megvakítások, gyújtogatások –, amelyet a környék lakosságából elsősorban Alsólövő népe szenvedett meg, ekkor a falu jelentős része elpusztult.

Hasonló kegyetlenkedésekre, rablásra emlékezik az osztrák történetírás annak kapcsán, hogy egy évvel később, 1705. szeptember 13-án mintegy ezer katona – Alsóőr, Felsőőr, Őrisziget, Őrszentmárton, Alsó- és Felsőlövő, valamint Vasjobbágyi őrei – ütött rajta az osztrák oldalon fekvő Lafnitz községen. Mintegy negyven lovat és háromszáz marhát hajtottak el, még átutazóban lévő horvát kereskedőt is megzsaroltak. Az őriek részvételét a rajtaütésekben az osztrák történelemírás előszeretettel úgy magyarázza, mint gazdasági kényszert: a rossz termőterületek lakói érdekeltek voltak az anyagi haszonnal járó hadi portyázásokban. Ez azonban nem valószínű, hiszen mind Alsó-, mind Felsőőr – éppen a szegény termőföldek miatt – önmagához képest kiterjedt kereskedelmet folytatott. Minden bizonnyal inkább a hagyományos katonai kötelességtudat, illetve a visszavágás vágya vezérelte őket, hiszen először az osztrákok törtek be az ő területükre.

A megtorlás amúgy is rendszeresen napirenden volt, s ettől a Felső-Őrség is sokat szenvedett. Hannibal Heister gróf 1706 februárjában II. Rákóczi Ferenc fejedelem egységeinek felszámolására érkezett a térségbe. Sikertelenül járt, mert a kurucok elillantak előle, de Sámfalva (ma Hannersdorf) térségében elfogta Petrakovics Istvánt, aki a környékben harcoló felkelők parancsnoka volt. A nála talált levelek azt bizonyították, hogy az őriek erőteljesen támogatták a Rákóczi-szabadságharcot, ezért Heister – jobb híján – ellenük kezdett büntető hadjáratot. Az ütközetre az őrökkel a Felsőőr melletti Kurucvölgyben és Vörös-dombon került sor, ahol az őrségiek vezére és számos helybeli elesett. Heister állítólag a lakosságon nem állt bosszút. Az éjszakát csapatai Alsóőrben és Felsőőrben töltötték, s reggel eloltották azt a tüzet, amely éppen akkor ütött ki a faluban.

A Heister-féle akció sem maradt persze válasz nélkül: az őriek szeptember 26-án rátörtek az ausztriai Friedberg és Pinggau településre. Az összecsapásban ketten elestek, számosan megsebesültek. A magyarok sok jószágot elhajtottak, de érzékelve, hogy erejük kevés egy nagyobb ütközetre, Pinkafőnél visszatértek Magyarországra.

A Rákóczi-szabadságharcban való részvétel feltehetően nem tett jót a többségében német környezetben fekvő falunak, amit az jelez, hogy a XVIII. század első felében nem találkozunk gyarapodására utaló adatokkal. Valószínűleg az osztrák örökösödési háborúval, a híres „vitam et sanguinem” felajánlással függhetett össze, hogy Mária Terézia 1747-ben megerősítette az őrközségi nemesek kiváltságait. Az oklevél eredeti magyar fordítását a falumúzeum őrzi. Feltűnő, hogy egy-két évtizeddel ezután több látványos fejlesztésre is sor került a településen, ez mindenekelőtt a templom építését, majd szépítését jelentette.

 

 

 

 

 

A peremhelyzet kihívásai

 

A nemesi közösség 1769-ben külső segítség nélkül, saját erejéből építette föl a mai plébániatemplomot – ekkor még csak, mint Felsőőr filiáját. Hét évvel később az új istenháza körül alakították ki a temetőt, ahol 1802-ben egy Mária-szobrot és új keresztet állítottak. 1790-ben két új harang került a templom tornyába. Grazban öntötte mindkettőt a Feltl műhely. A két eredeti közül az egyiket megtartották, ezért ekkortól már három harang hívta misére, vagy riasztotta tűz esetén a falu népét. Volt azonban, amit az őriek figyelmen kívül hagytak a község gyarapításánál: az iskolát. Ezért 1812-ben a canonica visitatio során megrovást kapott a mezőváros. Tanult is a restellni való esetből, és hamarosan új épületet emeltetett a szentegyház tőszomszédságában. Ez még nem a mai régi iskola, csak az elődje.

A templom építése előkészítette azt az eseményt, amely talán a legjelentősebb Alsóőr további története szempontjából: az önálló egyházközség kialakítását, amely ugyan továbbra is a felsőőri plébániához tartozott, de immár független igazgatási egységet alkotott az egyházon belül. Ezzel végleg megtörtént Alsóőr különválása a vele évszázadokon át szoros kapcsolatban élő Felsőőrtől. Ekkortól kezdve vezetnek Alsóőrön anyakönyvet, bár az esküvőket egyelőre Felsőőrben, a plébánián tartották.

Az önálló egyházközség kialakításáról 1797. szeptember 12-én rendelkezett a Királyi Helytartótanács. A falu saját papot kapott a 26 éves Újvári László személyében, aki azonban fiatalon, 1801-ben elhunyt. Helyébe a vele egy időben fölszentelt Magda Györgyöt iktatták be lelkésznek. Az új pap tevékenységének első évében számos egyházi jelképpel, kereszttel gazdagodott a falu. Ekkor állították fel a Vaskomját felé vezető út mentén a Fehér-képnek nevezett legendás kőkeresztet is.

A plébánia a helyi nemesi közösség patronátusa alatt működött. A falu társadalma igényelte a saját plébániát, a közösség hangsúlyozta: ezt, korábbi fogadalmának megfelelően, önként vállalta. A patronátusnak természetesen megvolt a gyakorlati jelentősége: a falu ezután nagyobb beleszólást kapott az egyházközség életébe.

A független plébánia éppen a napóleoni háborúk idején jött létre. Az 1809 júniusában vívott győri csata magyar résztvevői közül három szerencsétlenül járt alsóőrit ismerünk: Seper Istvánt, Seper Jánost és Lex Jánost. Figyelembe véve azonban a nemesi felkelést (insurrectio), illetve az őriek hagyományos, nemzeti harci szellemét, valamint Győr viszonylagos földrajzi közelségét – százötven kilométer, korabeli szóhasználattal kétnapi járóföld –, a három említett személynél jóval több alsóőri résztvevőt feltételezhetünk.

Ebben az időben a franciák a Pinka völgyét is elfoglalták. Május 31. és június 22. között – tehát éppen a győri csata idején – Felsőőrben táborozott egy katonai alakulatuk, amelynek alegységei a környező falvakat keresték fel elszállásolás végett.

Az osztrák–francia béke következtében július 20-tól október 14-ig az Őrség újra francia megszállás alá került. A múltbéli pletykák szerint ennek következtében sok őri ereiben csörgedezhet némi francia vér is. Amikor Napóleon katonái kivonultak a térségből, két alsóőri hadifoglyot vittek magukkal: Lakovics Mihályt és Benkő Györgyöt.

A háború, a megszálló francia csapatok őrvidéki jelenléte hívta fel minden bizonnyal a bécsi haditanács figyelmét a Pinka völgy mint útvonal stratégiai jelentőségére. A császári hadsereg 1811-ben egyemeletes kaszárnyát emeltetett Alsóőrben, amelyben a IX. számú, Windisch-Grätzről elnevezett dragonyos alakulatot helyezték el. A kaszárnya két altiszt és huszonhat fős legénység számára nyújtott szállást, és istállót is kialakítottak udvarán, a Pinka folyó bal partján pedig lovasiskolát rendeztek be.

A katonák jelenléte gazdaságilag hasznára vált a községnek A falu egyik kocsmájába többnyire csak ők jártak. Ezt az ivót „Sau má ejni”-nek (Schau mal Ein! = Nézz csak be!) nevezték. A lovasiskola föllendítette az alsóőri lótenyésztést. Az viszont, hogy idegen katonák őrizték a települést, gyökeresen ellentmondott a közösség évszázados hadi hagyományának. Mindenesetre a változások véglegesen a parasztpolgári fejlődés útjára kényszerítették az őrségieket.

Az első szervezett marhapiacot nem sokkal az önálló plébánia megszervezése után, 1810-ben tartották, de még harminc évet kellett várni a vásártartási jog megszerzésére. Időközben ezt a jogot Felsőőr is megkapta. E kiváltság a hétköznapi hasznon kívül azzal is járt, hogy sokáig elsősorban ennek a jognak az alapján minősült mezővárosnak mindkét település. A vásártartás lehetőségével tehát Alsóőr immár nemcsak nemesi társadalmával és közösségével, hanem közigazgatásilag és rangban is kiemelkedett környezetéből.

A falunak mintegy három évtizedig tartó, kitartó munkával sikerült teljesen különválnia Felsőőrtől. Ha nagyságban és jelentőségben nem is, de a reformkorra státusban Alsóőr utolérte örök vetélytársát. A település önállóságát, egyszersmind még élő védelmi szerepét fejezi ki, hogy határában a XIX. század elején még állt egy úgynevezett mezőkapu, amelyet gyerekek tártak ki az érkező és induló szekerek előtt.

Az első emlékezetes tűzvész 1839-ben pusztított a faluban, ennek tíz ház esett martalékául. Feltehetően korábban is gyakori lehetett az ilyen tragédia az akkor még javarészt fából épült településen. Az előbbi eset jelentősen hozzájárult, hogy a XIX. század folyamán a község megújuljon. Az építkezésben az addig szinte kizárólagosan használt faanyagot fokozatosan fölváltotta a terméskő és a tégla.

A község fejlődése folyamatos a reformkorban, ezt elsősorban a templom bővítése érzékelteti: 1833-ban a hegy felé meghosszabbították a szentélyt, és új sekrestyét emeltek hozzá a temető oldalán. 1838-ban, illetve 1847-ben két új harangot helyeztek el a toronyban, 1841-ben pedig új főoltár készült. A költségeket minden esetben a nemesi közösség mint kegyúr fizette, a felszentelések alkalmával nagy népünnepélyeket tartottak.

A pozsonyi országgyűléseken az őrvidéki nemesek képviselői mindig a nemesi kiváltságok megóvásáért küzdöttek, a konzervatív tábor pozícióit erősítve. Mégis egy ősi, alsóőri nemes család sarja, Farkas József polgármester szervezte meg 1848-ban a helyi nemzetőrséget. Az első bevetésre Határfalva – a település ma Szlovéniában fekszik: Kramarovci, németül Sinnersdorf – térségében került sor, amely azonban nem járt veszteséggel, mert az osztrákok kikerülték az ütközetet. A császári előőrsökkel való csetepaté során mégis életét vesztette egy neve szerint ismeretlen alsóőri nemzetőr. 1848 novemberében Alsóőr és Felsőőr huszárokat fogadott be, akikkel együtt igyekeztek feltartóztatni egy Bécsből Horvátország felé tartó horvát egységet, de azok megint csak kikerülték az összecsapást. Ennek ellenére Althan gróf december 18-án büntetésből megsarcolta Felsőőrt. A vöröstornyi földbirtokos, Erdődy István segített a bajban: megelőlegezte a pénzösszeget, amelyet aztán az első világháborúig fizettek neki vissza.

Ismerjük annak a tizenhárom honvédnek a névsorát, akik szerencsésen megtértek a szabadságharcból, nem tudjuk azonban, hogy hány alsóőri áldozta életét a szabadságért. A honvédek neve – Eördögh Balázs, Farkas Ferenc, Györök Mátyás, Hieritz János, Palank István, Pfeiffer József, Seper Ferenc, Seper Károly, Szabó György, Szabó László, Zámbó Henrik, Zámbó Mátyás – alapján azt feltételezhetjük, hogy soraikban mindhárom fő társadalmi csoport: a nemesek, az agilisek és a jövevények képviseltették magukat.

1849 őszén egy orosz csapategység táborozott hosszan a Komócsi-dűlőn, Alsóőr határában. A helybeliek nem fogadták szívesen a megszállókat, de azok nem is tartottak igényt a vendéglátásra: gyakorlatilag nem érintkeztek a faluval, azaz kárt sem tettek benne. A szabadságharc utáni nehéz gazdasági helyzetben a község képviselő-testülete 1850-ben határozatot fogadott el, hogy csökkenteni kell a közcélokra fordított kiadásokat. 1851-ben az orgona felújítására még tellett, de népünnepélyt már nem rendeztek.

Alsóőr és környéke 1850-ig a kőszegi járáshoz tartozott, az ekkor végrehajtott közigazgatási reform során megszervezték a felsőőri járást, amelynek területe – értelemszerűen – Alsóőrre is kiterjedt. Ez ismét Felsőőr javára lendítette a települések rangját mérő láthatatlan mérleg nyelvét, valószínűleg a kortárs alsóőriek nem kis bosszúságára.

Az alsóőriek 1859-ben új iskolaépületet emeltek téglából a régi faépület helyén, amelyben már két tanterem kapott helyet. A kéttermes oktatás azonban ennél hamarabb, már a reformkorban kezdődött, de akkor még bérelt helyiségben. A felújítás előtt, 1857-ben a község határozatot hozott arról, hogy mindkét osztályban magyarul kell tanítani, ami ebben az időszakban politikai állásfoglalásnak számított. A kiegyezés után új plébániaépületet emeltek. Az alsóőri tűzoltókat– ekkor még nem alkottak önálló szervezetet – első ízben 1880-ban, Felsőőrön vetették be.

A falu népének öntudatát növelte, hogy azt a plébánost, Pulay Józsefet, aki egész korszakot jelölt ki a község életében – alsóőri plébánosságát meghagyva – pinkafői esperessé nevezték ki, hét évvel később pedig Ferenc József királytól a szombathelyi dóm tiszteletbeli kanonoki címét kapta. A lelkész tudományos teljesítményeit a falusiak nem igazán tudták figyelemmel követni, azt azonban érzékelték és büszkék voltak rá, hogy plébánosuk országszerte köztiszteletnek örvendő személyiség.

A sajátos, nagy múltú alsóőri öntudatra annál is inkább szükség volt ebben az időben, mert egy újabb közigazgatási átszervezést követően, 1877 után községgé minősítették vissza Alsóőrt. Elvették a település mezővárosi címet, aminek nem örültek a falu lakói. Mintegy vigaszként Felsőőr rangja is hasonlóan változott. Alsóőrön tíz évvel később, 1887-ben megszűnt a marhapiac, majd 1892-ben bezárta kapuit a dragonyoskaszárnya. Épületét hamarosan lebontották, tégláit helyi házak építésénél használták fel. 1893-ban azonban még itt táborozott egy hadgyakorlatról visszatérő csapategység. Az előbbi jelek nemcsak a természetes lokálpatrióta érzelmeket sértették, de arra is utaltak: megszűnőben vannak azok a csatornák, amelyek Alsóőrt a nyugati végeken bekapcsolták az ország, a Monarchia, végső soron a nagyvilág vérkeringésébe.

Pedig a környék éppen ekkor nyílt ki. Az 1880-as években már önmagában véve a fejlődés alapjául szolgált, hogy híre ment a vasútépítési tervnek. 1888 folyamán fektették le a síneket a Pinka völgyében. A pálya átszelte Alsóőr határát is, bár megállóhely nem létesült ezen a szakaszon. Felsőőr viszont fontos vasútállomásává vált, és különben is megnőtt a tekintélye, amikor egy rövid bekötővonal is kiépült Felsőlövő irányába, hiszen ekkortól már a járási székhely vasúti csomópontnak számított.

A XIX. század végén a vidéken magyar nyelvű újság nem jelent meg, a német hetilapot, az Oberwarter Sonntagszeitungot viszont már 1879-től kiadták Felsőőrött. A magyar falunak, Alsóőrnek azonban nem volt saját, helyi anyanyelvű sajtója. A Sonntagszeitung több ízben tudósított alsóőri eseményekről. A milleniumi évben zajlott le például a faluban az évszázad bűnügye, amikor a község egyik rettegett alakja, Farkas András falopás miatt meggyilkolta a másik rettegett lakót, Kelemen Sebestyént. Miután a csendőrségi nyomozás hamar eredményre vezetett, Farkast letartóztatták, így a falu egy csapásra két zsiványtól szabadult meg.

A XX. század elején három emlékezetes esemény történt a faluban. 1911-ben egy léggömb hajtott végre kényszerleszállást Alsóőr határában, a két malom között. Ketten, akik a landolást segítették, a Pinka folyóba estek, de baj nélkül túlélték a kalandot. A szomszéd falu földbirtokosa, Erdődy Gyula vendégeként 1912 novemberében Vasvörösváron, majd Alsóőrben tartózkodott Károly főherceg, a későbbi IV. Károly király. Vadászni érkezett a Felső-Őrségbe. Négy évvel később pedig, már az első világháború alatt, Jüttner Géza főhadnagy repülőgépe „kényszerült” leszállásra Alsóőr és Vasvörösvár között, mert elfogyott a cigarettája. Egy elegáns vörösvári dáma segített a gondján, s a dolog olyan jól sikerült, hogy a háború után összeházasodott a katonatiszttel.

Az első világháború harci cselekményei nem érintették közvetlenül Alsóőrt, nyugalom volt a faluban. 1916-ban fegyvernek olvasztották be a település harangjait. A mintegy másfél ezer lelket számláló lakosságot megtizedelték ezek az évek. Negyvenhat honvéd elesett a fronton, a háború végén, 1918-ban kitört spanyolnáthajárványban – az egyházi anyakönyv szerint – tizenkilencen haltak meg a faluban. Volt időszak, amikor naponta négy embert temettek. A háború mély nyomot hagyott az alsóőriek lelkében. Számos katonanótát őriz népdalkincsük, és a hősi emlékművön kívül a temetőkerítés is erről árulkodik: az egymáshoz láncolt keresztek egy katonai csatárláncra emlékeztetnek.

A falu fejlődését a háború nem akadályozta meg: 1916-ban bevezették a villanyt a településre, amelynek központjában kigyulladt az első kettő – és hosszú ideig utolsó – utcai lámpa. Mindeközben – hasonlóan Vas megyéhez és egész Magyarországhoz – a szegényparasztság nem talált megélhetést saját községében. Az Amerikába kitántorgó magyarság számának növekedéséhez Alsóőr is hozzájárult az első világháborút megelőző időkben, sőt később, az 1920-as években is.

 

Idegen jogar alatt

 

Az első világháborút követő forradalmi időszakban Alsóőrött nem történtek jelentős mozgalmi események. Az 1919-ben mindössze nyolcéves Seper Károly, a későbbi szociáldemokrata, de határozottan antikommunista érzelmű helyi politikus mulatságos, groteszk helyzetként jellemzi őket.

A faluban tíz taggal alakult meg a direktórium, amelyben javarészt iparosok vettek részt, de képviseltették magukat régi nemesi családok sarjai is. Elnökül Farkas István kocsmárost választották, akit a helybeliek Gózer Istóknak neveztek. A testület tagjainak kevés beleszólásuk volt az ügyek intézésébe, mert a felsőőri kommunista hatóságok közvetlenül utasították Gózer Istókot. Nem tudni róla, hogy milyen kihágásokat követett el a helybeliek vagy akár az egyház ellen. Feltehető, hogy tevékenységével nem ártott a falu lakóinak, mert a Tanácsköztársaság leverése után a helybeliek nem adták ki a csendőrségnek a helyi kommunisták névsorát. Gózer Istók önkényeskedéseiből is csak annyi maradt meg a közemlékezetben, hogy egy alkalommal leparancsolt a szénásszekérről egy nehezen járó öregembert. Úgy vélte, hogy a direktórium elnökével nem beszélhet senki egy magasan rakott szekér tetejéről.

A következő sorsforduló, az ezredéves országhatár megváltozása sokkal erősebben megrázta az Őrvidék életét. A trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati területeit. Szűkebb térségünk esetében az új államhatárt a Szombathelyt a Pinka folyó völgyétől elvágó vízválasztón jelölték ki. Az 1920. évi népszámlálás szerint az Ausztriához csatolt, 3965 négyzetkilométer nagyságú területen 294 849 lakos élt. E népesség nemzetiségi összetétele: 221 185 fő német, 24 867 magyar, 44 753 horvát (75,1, 8,4, illetve 15,2 százalék).

Magyarország több kísérletet tett – köztük fegyveres akciót is indított – a terület visszaszerzésére, de ezek egyike sem érintette közvetlenül Alsóőrt. A magyar diplomácia népszavazást indítványozott a vitatott vidék hovatartozásának eldöntésére, amelyet Ausztria elutasított. Ez világosan jelezte mindkét fél meggyőződését: a lakosság annak ellenére Magyarország mellett döntött volna, hogy a vidék magyarsága kisebbségben volt, és aránya nem érte el a tíz százalékot. Ezt követően – több mint egy évvel a békeszerződés ratifikálása után –, felkelés tört ki az Ausztriának ítélt területen. Központja Felsőőr volt, ahol Prónay Pál fővezérségével 1921. október 4-én kikiáltották a Lajtabánságot. Lehetséges, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy Felsőőr a következő két évtizedben, a két háború közötti időszakban nem kapta vissza városi rangját. Pedig a városias jellegű település méltó lett volna erre, és a környéken is igen hiányzott egy ilyen központ.

A Lajtabánság vezetői jogi érveikben arra hivatkoztak, hogy a trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte a területet, amelyet a magyar hadsereg ki is ürített, de az osztrák hatóságok az országban uralkodó politikai anarchia és a baloldali mozgalmak előretörése miatt nem foglalták el azonnal a vidéket. Ezért – a helyi lakosság képviseletére hivatkozva – a magyar fegyveres nemzeti felkelők töltötték be az előbbi okok miatt keletkezett hatalmi űrt. Kiáltványuk – az önrendelkezés jogán kívül – a területet alkotó községeknek a szociáldemokrata-kommunista Ausztriától való idegenkedésére is hivatkozott.

A Lajtabánság szervezői – akiket az osztrák történetírásban és a tankönyvekben „banditák” címszó alatt célszerű keresni – több formában is kinyilvánították: az osztrák államnak ítélt nyugat-magyarországi területsáv függetlenségének kikiáltása a térséget lakó mindhárom népcsoport, a németek, a horvátok és a magyarok nevében történik. Ezt nemcsak a beszédek nyelve igazolta, hanem annak kimondása: bár a Lajtabánság hivatalos nyelvének a magyart választották, mind a személyes, mind a hivatalos érintkezésben a három nyelvet használatosnak minősítették, és előírták a törvények és rendeletek háromnyelvű megjelentetését. Október 4-én este minden nagyobb faluban – köztük Alsóőrött is, ahol különösen helyeselték a magyar nyelvű közigazgatás fenntartását – lampionos utcai mulatságokat szerveztek.

A Lajtabánság rövid életű formáció, fenntartói csekély létszámú önkéntes katonai erőre támaszkodhattak. Amikor az antant ultimátumot intézett Felsőőrhöz, Prónayék belátták, hogy a bécsi kormány erői előtt vissza kell vonulniuk. Ezt követően novemberben az osztrák csapatok ellenállás nélkül foglalták el Vas, Sopron és Moson vármegye nyugati területeit, eközben – 21-én – Alsóőrre is bevonultak. A falubeliek közül senki sem fogadta őket ünnepélyesen, de ellenállást sem tanúsítottak, sőt barátságosan viselkedtek az osztrák katonákkal. A bevonulás után hamarosan kihirdették a német nyelvű közigazgatás bevezetését.

Egy olyan félreeső magyar községnek, amely mindig német környezetben élt, s amelyből – Felsőőrtől és más, nagyobb őrvidéki helységektől eltérően – teljesen hiányzott az országos ügyekre befolyást gyakorló, ilyen kitekintésben gondolkodó értelmiség, nem okozott látványos megrázkódtatást az osztrák uralom megjelenése. A Monarchia hagyományaiból következően sem a német államnyelv, sem az osztrák katonaság nem volt számukra olyan gyökeresen idegen, mint más, Magyarországtól elcsatolt területeken a román, a szlovák vagy a szerb. A masírozó katonák, illetve a nyomukban érkező hivatalnokok sem tekintettek olyan mértékben első számú közellenségként a magyarokra, mint más utódállamokban, hiszen megszokott tény volt számukra az ország soknemzetiségű jellege és abban a magyarság erőteljes jelenléte.

Jellemző az alsóőriek akkori, viszonylag jó közérzetére, hogy sohasem kellett teljesen megtagadniuk történelmüket. Hét évvel a harcok befejezése után, 1925. szeptember 2-án az egykori fatemplom helyén – a későbbi piactéren – felavatták az első világháborús hősök emlékművét, amelyen minden hősi halált halt és eltűnt alsóőri férfi neve szerepel. Az többi elcsatolt magyar területtel szemben az osztrák többségi nemzet ugyanúgy élte át az első világháború tragédiáját, mint a kisebbségi sorsba jutott őrvidéki magyarság. Ezért a háborúban elesetteknek adott tiszteletadásból nem támadt feszültség az osztrákok és a magyarok között. Az alsóőri hősi emlékművet a lengyel származású Atelier H. Czerny bécsi mester készítette.

Őrvidék-Burgenland helyzete más szempontból is gyökeresen különbözött a többi elszakított magyar területétől. Az osztrák államszerkezet rendjét követve a korábban magyar igazgatású területekből szervezett új tartomány viszonylag széles körű önkormányzatot kapott. A tartományi közgyűlés még az 1930-as években is élesen tiltakozott minden olyan – főként szociáldemokrata – törekvés ellen, amely a területi (nem nemzetiségi!) autonómiát korlátozni akarta.

A két világháború között forgalomban lévő osztrák tankönyvek lekicsinylően, gyakran ellenségesen írtak a magyar történelemről, és más szomszéd országokhoz hasonlóan Burgenland Ausztriához csatolását az évszázados magyar elnyomás végeként ünnepelték. Annak ellenére, hogy más országokhoz képest Ausztriában a kisebbségi magyarság helyzete nem okozott feszültségeket, mégis napjainkig érezhető az őrvidéki magyarok rendkívül óvatos, kimért fogalmazása az 1920. évi államhatár-változásról. Tabu témák ma is vannak. Jellemző például, hogy amíg a bécsi magyar emigráció mindig megtartotta a magyar nemzeti ünnepeket, addig a Felső-Őrségben csak közel nyolc évtized után, 1998-ban emlékeztek meg először március 15-éről. A felszólalók – nem véletlenül – azt hangsúlyozták: nem azt kell keresni, ami elválaszt bennünket az osztrákoktól, hanem azt, ami összeköt velük.

Az első világháborút követő forradalmak és a határváltozással járó megpróbáltatások ellenére a község nyugalomban élt. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy éppen a gyászos 1918. évben Alsóőr történetének egyik legkiválóbb személyisége került a plébánia élére: Horváth János atya, aki a közösség kovászává vált. Az 1910-es évek végén, az 1920-as évek elején csendes, de határozott építő-fejlesztő munka folyt faluban. Mozgatója a plébános, akinek stílusára jellemző, hogy például amikor az egyházközségi tanács nem akart új templomi padokra pénzt költeni, eltávolíttatta a régieket. Miután a hívek két-három misét végigálltak, nyomban jutott néhány schilling korszerű ülőhelyek vásárlására. Horváth atya Kincs István kőszegi apáttal Amerikába utazott, hogy a sikeres alsóőri kivándoroltaktól pénzt gyűjtsön az ágyúnak beolvasztott harangok pótlására. Az újak hamarosan megszólaltak. A plébános dalárdát és színjátszó csoportot, takarékpénztárt és különféle társaságokat, egyesületeket szervezett a falu életének felpezsdítésére.

Mindez különösen fontos volt az akkori nehéz gazdasági helyzetben, amely az 1920-as években az egész tartományra nehezedett. Abban is egy olyan falura, mint Alsóőr, amely egykor élénk kapcsolatban állt a külvilággal, távoli tájakkal, de a XIX–XX. század fordulójától már egyre inkább elszigetelődött. E helyzetét csak súlyosbította az újonnan meghúzott államhatár, hiszen elvágta természetes kapcsolatrendszerétől. Ezt az osztrák történeti emlékezet hajlamos úgy emlegetni, hogy Magyarországtól Ausztria teljesen elmaradott vidéket örökölt, amit csak 1970-es évekre sikerült megközelítőleg a többi osztrák tartomány színvonalára fejleszteni. A valóság: a mai Dél-Burgenland az első világháború előtt fejlettségben szinte semmiben sem különbözött az akkori Vas vármegye többi kistájától, viszont sok tekintetben előnyben volt más osztrák örökös tartományokkal szemben. Nyugat-Magyarország elszakítása idején e területen az analfabetizmus kisebb mértékű volt, mint például Stájerországban. A két világháború között viszont a térség háttérbe szorult, visszaesett a fejlődésben a trianoni Magyarországon maradt részekkel szemben, amelyek nem vesztették el természetes központjaikat, és továbbra is nyitottak maradtak az ország belseje felé. Jellemző, hogy amíg 1920 után a magyarországi megmaradt Vas vármegyében csökkent a tengerentúlra igyekvő kivándorlás, addig a Pinka völgyében erőteljesen folytatódott. Az őrvidéki községek ekkori anyagi lehetőségeit jelzi, hogy a területi átcsatolás előtti 62 óvodából 1934-re csak 34 maradt.

Burgenland nemcsak gazdaságilag integrálódott nehezen Ausztriába, de az egyházi igazgatás szempontjából is. Többszöri osztrák közbenjárás hatására 1922. május 18-án a Szentszék felállította a burgenlandi apostoli kormányzóságot, amelyet közvetlenül maga alá rendelt. Alsóőr is természetesen ebbe a keretbe került a szombathelyi püspökség helyett. A papság számára sok gondot jelentett, hogy a kormányzóságot nem a tartomány területéről, hanem Bécsből irányították. Az ezzel járó gondok enyhítésére később a kisboldogasszonyi esperes-plébánost, Köhler Józsefet nevezték ki ide provikáriusnak. Az 1933-ban megkötött konkordátum értelmében Kismarton székhellyel praelatura nulliust kellett volna létrehozni. Megfelelő épületek híján azonban a székhely Savanyukúton maradt.

Kevéssel a határváltozás után az anyakönyvekben a keresztneveket német formában kezdték vezetni, sőt a korábbi anyakönyvi bejegyzések kivonatát is németül állították ki. A községházán a tanácskozásokat azonban még egy ideig magyarul folytatták. 1926-tól már kétnyelvű jegyzőkönyveket vettek föl az önkormányzati ülésekről.

1930-ban új telekkönyveket készítettek az osztrák hatóságok, amelyekbe német fordításban jegyezték be a község ősi helyneveit. A helyi hagyományok ismeretének hiányába ezek többnyire a magyar földrajzi megnevezések ferdítései voltak, mert értelmezésük félresikerült. A Hágó-hegyet például Farnbergnek (Haraszt-hegynek) fordították, pedig neve a Hágon családtól származott. A Füle-völgye Ohrental (Fül-völgy) lett a Fülöp család völgye helyett. A Szarka-rétet is szó szerint fordították, jóllehet a név szintén egy családhoz, a Zarkákhoz kötődött. Bannwaldra írták át a már említett Tilamos-erdő nevét, amely szintén melléfogás. A német szóval ugyanis az olyan erdőket jelölik Ausztria magas hegységi országrészein – melyek az osztrák állam nagyobb hányadát képezik –, ahol a lavinaveszély elhárítása érdekében tilos a fákat kivágni. Alsóőrön erről szó sem volt, egy pogány kori szentély jelenlétére emlékeztetett az erdő tilalmassága. A földrajzi nevek megváltoztatása után újabb közigazgatási átszervezéssel – 1933-tól – a községházán is németül vezették a jegyzőkönyveket.

Az 1929–1933. évi gazdasági világválság hatására számos kistelepülés csődbe jutott Ausztriában. Ezen a szövetségi parlament, a Nemzeti Tanács úgy próbált segíteni, hogy az eladósodott falvakat közös községbe vonta össze. A reform nemcsak a leváltott polgármestereket érintette egzisztenciájukat tekintve, de a nemzetiségi falvakat önazonosságuk megtartásában is fenyegette. Alsóőr ekkor még elkerülte az átalakítást. Ugyanekkor a vámőrök kíméletlen eljárása néhány horvát nemzetiségű csempésszel szemben előtérbe állította a kisebbségi kérdést. A tartományi közgyűlésben pártelkötelezettségtől függetlenül óriási éljenzésben részesítették Walheim tartományfőnök beszédét, aki kijelentette: nem hagyják Burgenlandot gyarmatosítani és megkülönböztető intézkedések által megzavarni a nemzetiségek békés együttélését.

Az 1930-as években Hétfő címmel a burgenlandi-őrvidéki magyarság számára saját hetilapot szerkesztettek Sopronban. Az újság ugyan törekedett arra, hogy vidéki hírekkel lássa el a falusi olvasókat – Kismartonban és Felsőőrött tudósítói működtek –, de tartalmilag elsősorban Kismarton és Sopron polgárságára, illetve döntően Észak-Burgenlandra figyelt. A hetilap – 1940-ben szűnt meg – negyedévi előfizetése Sopronban másfél pengőbe, Burgenlandban két schillingbe került. A Hétfőn kívül szinte minden fontos magyarországi sajtótermékhez is hozzá lehetett jutni.

Ugyancsak az 1930-as évek elején, a gazdasági világválság a határ menti térségek sajátos érdekeit is felszínre hozta. Magyarországon a mezőgazdasági termékek ára jóval alacsonyabb volt, mint Ausztriában, ezért a burgenlandi városok lakói elsősorban bevásárlás céljával keltek át az országhatáron. Mindez ellentétben állt a burgenlandi őstermelők – így az alsóőriek – érdekeivel, ezért a tartományi mezőgazdasági kamara indítványozta: a hatóságok teljesen számolják fel a határszéli áruforgalmat.

Az évtized végén, 1938 márciusában – ha rövid időre is – sorsdöntő fordulat következett be Ausztria s így Alsóőr történelmében. Hitler hadserege megszállta az országot, majd népszavazással Németországhoz csatolta a kisebbik német nyelvű államot. A félelem légkörében folyó referendumot természetesen Alsóőrben is megtartották. Egy kivétellel minden lakos – a cigányság is, melynek a függetlenség megszűnése végzetes tragédiát hozott, a holokausztot – az anschluss mellett szavazott. A burgenlandi magyarság ekkortól új státusba került: hét éven át a náci német birodalom magyar kisebbségi népcsoportját képezte. Az egyetlen ellenálló a szavazásnál – aki ezt egyébként a következő napokban nyíltan hangoztatta magáról – Kós Géza volt, a korábbi kisbíró.

Az alsóőri voksolás eredménye, majd az iskolai tannyelv kérdésének eldöntése, amikor az egyetlen burgenlandi színmagyar falu a német nyelvű oktatásra – kemény hatósági nyomásra – igent mondott, megnyugtathatta a birodalmi hatóságokat. Mert egyébként az SS biztonsági osztályán készült kisebbségpolitikai feljegyzés szerint Burgenland megszállásakor a magyar kisebbséget tartották a legveszélyesebbnek a német államra nézve. Feltűnő, hogy még a horvátoknál is inkább. Igaz, elsősorban az őrvidéki magyar arisztokráciára gondoltak, pedig ahhoz az alsóőri kisnemesi társadalom nem kötődött, sőt, fenntartásai voltak vele szemben. Akadt más alsóőri ellenálló, akit a nácik Felsőőrben kivégeztek – a város főtéren ma emléktábla őrzi a mártírok emlékét –, de az anschluss után a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt Alsóőrben is tudott magának tagokat toborozni. Az viszont tény, hogy az 1938 márciusa előtt nem voltak titkos magyar tagjai a náci pártnak, más ausztriai nemzetiségek sorában azonban sikerült ilyen támogatókat szereznie.

Az anschlusst követően a náci hatóságok az őrvidéki kisebbségi ügyek kezelésére Kismartonban úgynevezett népiségi hivatalt (Volkstumsstelle) állítottak fel, amely elsősorban az iskolai tanítási nyelv megváltoztatását szorgalmazta. Megszüntették a tartomány viszonylagos önkormányzatát, sőt Burgenlandot is mint közigazgatási egységet. Az egykori magyar területet kettéosztották, és két német gauba (tartomány) tagolták be. Alsóőr a dél-stájer gauhoz került. A helyiek számára érzelmileg sokat jelentő magyar nyelvű községtábla feliratát – központi rendelet alapján – Unterwartra cserélték. A település ősi megnevezése csak hat évtizeddel később, 2000 nyarán jelent meg újra a falu kapujában.

Elsősorban a látványos német technikai fejlődés nyűgözte le a nácikhoz szegődő fiatalokat. Akik az új hatalommal rokonszenveztek, igazolva látták a várható eredményeket, pedig azok az anschluss idején még nagyon távol voltak a félreeső őrségi településtől. A második világháború közepén azonban már néhány technikai csoda – egy-egy autó, háztartási gép és így tovább – bekerült a falusi környezetbe is. Érzékelhetővé váltak az új élet elemei. Ezekben az években megkezdték a vidék erőteljes infrastrukturális fejlesztését, és tervek készültek azzal a céllal, hogy megvalósításukkal integrálódjon a birodalomba. Egyik első lépésként aszfalttal borították az utat Felsőőr és Alsóőr között, és az alsóőri főutcát is burkolattal látták el. Az út nemcsak a tankoknak épült, hiszen már a háború első éveiben megindult a vidék motorizációja, amely – a háború utáni megtorpanást kivéve – folyamatosan tartott a legutóbbi évekig. Amíg Ausztria sokáig nem kínált különösen vonzó választási lehetőséget Magyarországhoz viszonyítva, addig a Német Birodalom tekintélye sokkal nagyobb volt a gazdasági gondokkal küszködő, és kereskedelmileg ráutalt anyaországénál.

A második világháború kitörése után az alsóőri férfilakosság jelentős részét besorozták a Wehrmachtba. A kerékpáregyletnek például minden tagját elvitték katonának. A faluból harmincheten estek el, a veszteség mégis nagyobb volt az első világégésbelinél, mert huszonhárom eltűntet is nyilvántartanak, akik feltehetően szintén a frontokon lelték halálukat. Figyelembe véve az amúgy is fogyatkozó lakosságot, a hiány súlyosabb volt, mint a két és fél évtizeddel korábbi. Az elesettek nevét később a hősi halottak emlékművére vésték föl.

Az alsóőri magyar nemzetiségű katonákat nem együtt, hanem külön-külön sorozták a hadseregbe. Senki, akivel beszéltünk vagy akinek a sorsáról megtudtunk valamit, nem szolgált együtt más magyar katonákkal. Feltűnő az is, hogy egyiküket sem vetették be Magyarország 1944. március 19-i német megszállásakor, jóllehet a náci birodalom már a háború elején megkezdte egy olyan kör kinevelését az őrségi fiatalokból, akikkel megismertették a magyar katonai szakkifejezéseket.

A háborús áldozatoktól eltekintve az alsóőriek– a burgenlandi nem zsidó és nem cigány magyarok többségéhez hasonlóan – üldöztetések és különösebben nagy veszteség nélkül vészelték át a náci megszállást. Alsóőrben zsidók nem lévén, a legtöbbet a cigányság szenvedett, a közösség tagjait előbb súlyosan megkülönböztető intézkedésekkel korlátozták jogaikban a hatóságok, majd Mauthausenbe deportálták őket, ahonnan csak kevesen tértek közülük haza.

Horváth János után sokáig nem volt olyan lelkésze a falunak, akinek plébánosi szolgálata korszakot jelölt volna ki a község történetében. A háború alatt Raffel Jenő személyében német anyanyelvű, bár magyarországi képzésű és magyarul tökéletesen beszélő pap került Alsóőrre, aki harmincöt évig tartó működése alatt fenntartotta a magyar nyelvű egyházi életet. Elődjével ellentétben nem volt erőteljes közösségi szervező, de a helybeliek igényének megfelelt. Következetesen képviselte hívei érdekeit, igaz, ennek feladására a hatóságok nem is kényszerítették. A falu harangjait 1941-ben újra besorozták, elszállították hadicélokra. Feladatukat előbb egy vasgerenda, majd egy kolomp látta el.

A szovjet csapatok előrenyomulása 1945. április 5-én, illetve 6-án kezdődött a térségben. Az első napi támadásnak egyetlen áldozata volt a faluban Zarka Lajos személyében, aki pedig meggyőződéses kommunistaként már nagyon várta a Vörös Hadsereg megérkezését. A második napon ukrán katonák foglalták el a községet. A „Sau má eini” kocsmában tábori kórházat rendeztek be. A megszállók minden házat átkutattak. A németekhez hasonlóan nőket és a gyermekeket is magukkal vittek sáncot ásni, mert a német hadsereg ellentámadásától tartottak, amely azonban végül nem következett be.

Az előbbiektől eltekintve a harcoló alakulatokkal nem volt különösebb gondja a helybelieknek. Más volt azonban a helyzet a hátvédet biztosító, illetve a politikai tisztogatást végző csapatokkal, amelyek fosztogattak és erőszakoskodtak, különösen a nőkkel. Azok az alsó-, illetve felsőőri asszonyok, akik otthon élték meg a „felszabadulást”, hasonló hátborzongató történeteket mesélnek a szovjet katonák magatartásáról, mint magyarországi sorstársaik. A Wehrmacht fogságba nem esett, leszerelő alakulataiból hazatérő, hadi jelzést nem viselő őrségi katonák viszont arra emlékeznek: szovjet csapatoktól szabad utat kaptak hazafelé, amikor kiderült, hogy magyar nemzetiségűek.

1945 tavaszán új korszak kezdődött az Őrség történetében, amelyre keserűen emlékeznek vissza az ottani magyarok. A hitleri időknél is rosszabb helyzetbe kerültek, mert a világháború alatti látványos építészeti-műszaki gyarapodást az egy évtizedig tartó szovjet megszállás idején stagnálás, sőt pusztulás követte.

Dél-Burgenlandban önálló szovjet katonai igazgatási egységet szerveztek, amelynek főparancsnoksága Felsőőrött, a város szívében, az evangélikus templom utcájában, a mai zeneiskola épületében működött. Az 1945. évi választásokon Alsóőrött is több kommunista tagot juttattak be hatósági nyomásra a községi képviselő-testületbe, bár azt a kereszténydemokraták nyerték.

A megszálló szovjet katonai parancsnokság ezután is gyakran beavatkozott az alsóőri községi hatóság munkájába. A testülettől például azt is számon kérte, hogy miért nem terjeszti a faluban a Felsőőrben kiadott, Magyar Szó című kommunista újságot. A mulasztások oka rendszerint az volt, hogy a posta még nem szállította a faluba a lapot. A helyi politikai rendszert és a tulajdonviszonyokat viszont nem változtatták meg, nem kollektivizáltak, meghagyták a polgári demokráciát. Egyedi eset más ausztriai vidékekhez viszonyítva, hogy a szovjet megszállás idején a Wehrmacht katonájaként elesettek neve fölkerülhetett az első világháború után állított alsóőri hősi emlékműre.

Kisebbség a szabad világban

 

A második világháborút követően az őrvidéki-burgenlandi magyarok – minden nehézség ellenére – sokkal elviselhetőbb körülmények között éltek, mint a többi nemzetrész: 1945 után ők voltak egyedül őshonos magyarok a szabad világban. Jóval kedvezőbb helyzetük tükrében mélyre zuhant előttük Magyarország tekintélye, amelyet csak rövid időre változtatott meg az 1956-os forradalom és szabadságharc híre és eseményei.

Ausztria egy évtizedig tartó szovjet megszállása konzerválta Burgenland nehéz helyzetét, sőt sok tekintetben érzékelhető elmaradottságát. Alsóőr környékén a közutak például olyan rossz állapotba kerültek, hogy a helyi körjegyző egy alkalommal fél éjszakán át kereshette sárba ragadt cipőjét, amikor este hazafelé tartott a munkából. Kisebb fejlesztések azonban mégis történtek a faluban. 1948-ban újra megkondult a harang, újraöntötték azokat. 1951-ben felújították a templomot, 1952-ben hosszú évek után sor került a temető szépítésére: ösvényeit kaviccsal szórták föl. 1954-ben a községi tanács és a helyi egyesületek támogatásával, illetve magánszemélyek adakozásából újabb harangok kerültek a toronyba, ezek máig sokkal szebben szólnak, mint amelyeket 1948-ban hamarjában öntettek. A harangokat Grazban készítették, és magyarul feliratozták.

Az 1955. évi úgynevezett osztrák államszerződéssel Ausztria ismét egységes és független országgá vált, s ez Burgenlandban is azt jelentette, hogy a szovjet csapatoknak el kellett hagyniuk a tartományt. Az egyezmény fontos kisebbségpolitikai előírásokat tartalmazott a szlovén és a horvát népcsoporttal kapcsolatban. Alsóőrött azonban ez nem hozott semmilyen változást, mert a magyar nemzetiség – az ausztriai csehekhez hasonlóan – kimaradt a körből. A különbség nemcsak az említett népcsoportok eltérő lélekszámából adódott, hanem abból is, hogy a magyarok és a csehek anyaországa nem tett kisebbségvédő diplomáciai lépéseket. Magyarországon az 1950-es évek végén alaptézise volt a politikának, hogy az Ausztriával kiépítendő jó viszony végett az őrvidéki magyarság ügyét nem szabad bolygatni.

1956 őszén Burgenland volt az a tartomány, amely a legnagyobb részt kapta és vállalta a magyarországi menekültáradatból, hiszen Ausztria itt határos hazánkkal. Tekintve, hogy a sok ezer ember az ország legszegényebb területére érkezett, nagy teher hárult a tartományi közigazgatásra. Viselését döntő mértékben segítették az egyházak. Dél-Burgenland legnagyobb fogadóállomását – melyben egyszerre mintegy százan-százötvenen tartózkodhattak – Felsőőrön rendezték be, abban az épületben, amely korábban szovjet parancsnokságként szolgált. A menekülteket az egyházakon kívül a járási kórház és különböző tanintézmények látták el. A környező falvakból – így Alsóőrről is – sok önkéntes háziasszony ingázott a városba, hogy segítsenek a menekültek elhelyezésében, gondozásában. Egyes családok két-három hétre gyermekeket fogadtak be.

Burgenland ebben az időben Ausztria legszegényebb tartománya volt, és még Magyarországhoz viszonyítva is sok tekintetben elmaradottság jellemezte. A szovjet csapatok kivonulása után azonban gyors fejlődésnek indult, és ez hamarosan Alsóőr mindennapjaiban is éreztette hatását. Először a templom kapott új üvegablakokat 1957-ben, majd megkezdték az infra-struktúra gyors kiépítését. Az 1950-es évek végére elkészült a tartomány észak–déli irányú közútja, amely közvetlen kapcsolatot teremtett a fővárossal, Béccsel. Ennek keretében gyors távolsági közlekedésre tették alkalmassá a 63-as számú szövetségi (országos) jelentőségű utat, amely Alsóőr határában vezetett.

Az útépítésnek sajnos, műemlékek is áldozatul estek. A mezőgazdasági gépek és személygépkocsik rohamosan sokasodtak a faluban. Az 1980-as évekre Alsóőr belterületén sem maradt burkolatlan út. Közben 1962-ben új községházát építettek, amely erőteljesen magán hordozza ezeknek az éveknek az építészeti stílusát. Homlokzatán sokáig csak német nyelvű felirat tájékoztatott az intézmény mibenlétéről. Ma már magyarul is ki van írva: Községháza. Előterében eredetileg kétnyelvű emléktábla hirdeti, hogy Seper József polgármester idején emelték az épületet. Szintén jellegtelen, de szerepére alkalmas a faluházával szemben álló községi vendéglő, amely az 1980-as évek elején épült fel.

Magyarországon az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő években előbb az Élet és Irodalom, majd a Népszabadság – a korábbi évekhez viszonyítva – gyakran foglalkozott az erdélyi magyar kulturális, főként irodalmi élettel. Más lapokban is megjelentek ilyen témájú közlemények. Ritkábban szóltak a felvidéki, a vajdasági, elvétve a kárpátaljai magyarságról, az őrvidékiről azonban hallgattak. Pedig Ausztria sokszor szerepelt a magyarországi sajtóban, különösen 1957-ben, amikor bűnbakként jelent meg a menekültek befogadása miatt.

Két és fél évvel a forradalom leverése után, 1959-ben jelent meg a burgenlandi magyarság sorsának kérdésköre 1948 után első ízben – s hosszú évekre újra utoljára – az anyaországi nyilvánosságban. Ekkor két pártpolitikai, ideológiai céllal kiadott brosúra megfogalmazásai foglalkoztak – erős túlzásokba esve – az ausztriai magyarsággal. Szerzőjük, Kassai Géza írta: „Va-jon miért nem vetik fel a nacionalisták a mintegy 100 000 (sic!) magyar kérdését a Burgenlandban? Az ok világos: Csehszlovákia és Románia szocializmust építő ország, testvéri államok. Burgenlandot a kapitalista Ausztriához csatolták a békeszerződések. Ezt a történelmi igazságért említjük. A burgenlandi magyarok kérdését mi, kommunisták sem bolygatjuk, mert igazi jó szomszédai kívánunk lenni Ausztriának.”

A publikáció feltehetően a berlini válság 1958 végi csúcspontjával függhetett össze, amikor a Szovjetunió arra számított, hogy az NSZK, illetve az NDK területén világháborús összeütközésre kerülhet sor. Az összecsapáskor a Magyar Néphadsereget is bevetették volna a szovjet hadsereg által négy éve kiürített Kelet-Ausztria visszafoglalására a „100 000 burgenlandi magyar” ürügyén. Hruscsov azonban 1959 márciusában Lipcsében leszögezte: a Szovjetunió – ezúttal – nem provokál a német kérdésben háborút.

A kismartoni római katolikus egyházmegye 1960-ban jött létre, és területileg Burgenlanddal azonos. Élére a pozsonyi születésű László István püspököt nevezte ki XXIII. János pápa. Ezzel az alsóőri plébánia véglegesen betagolódott az osztrák egyház szervezetébe.

Az 1956-os magyarországi menekültek csak kis számban telepedtek le az Őrvidéken. Az 1970-es, 1980-as években viszont itt kerestek maguknak állandó lakhelyet olyan emigránsok, akik politikai okokból nem térhettek haza Magyarországra, de szerettek volna a szabad világ olyan pontján letelepedni, amely a szülőföldjükre emlékezteti őket. E vidéken azonban napjainkig erősen elkülönül egymástól az emigrációs szórvány és az őshonos magyarság. Ez annak ellenére igaz, hogy közösen alapítottak szervezeteket.

Felsőőri székhellyel 1968-ban hozták létre a Burgenlandi Magyar Kultúregyesületet, a BMKE-t. Elsődleges célja: „a magyar népcsoport képviselete, a magyar lakosság kulturális igényeinek megfogalmazása, koordinálása és helyzetének javítása”. Az alapítók többsége alsóőri lakos volt. A BMKE az őshonos népcsoport országos képviseletére vállalkozott, és nyilatkozatában leszögezte: ugyanazokat a jogokat követeli a magyaroknak, mint amelyeket az államszerződés a horvátoknak és a szlovéneknek biztosított.

Alsóőrt néhány évvel később újabb közigazgatási reform érintette, amelynek során Burgenlandban a kistelepüléseket a szomszédos nagyobb községekhez csatolták. Így került 1971-ben Alsóőr igazgatása alá a német lakosságú Németciklény. A magyarság aránya a községben ezzel ugyan nem csökkent harminc százalék alá, de a községházán a tárgyalás nyelveként a németet vezették be. Az intézkedés hátrányosan érintette a magyarság nyelvhasználatát.

A korábbi helyzeten nem változtatott az 1976-ban elfogadott osztrák népcsoporttörvény, bár minden őshonos nemzetiségre kiterjesztette az államszerződésben kimondott kisebbségi jogokat. Sőt azt is előírta, hogy az állam költségvetéséből kell fedezni a kisebbségek országos képviselete megteremtésének anyagi alapjait. Ezt követően 1977. március 30-án kiadott állásfoglalásában a Szövetségi Kancellári Hivatal a BMKE-t ismerte el a magyar népcsoport érdekei egyetlen hivatalos képviselőjének. A magyar egyesület ekkortól kezdve főként a magyar nyelvhasználat kiterjesztésére és a magyar nyelvű iskolai oktatás bővítésére helyezte a hangsúlyt.

Két évvel később külön állami szervezetet hoztak létre az ausztriai kisebbségek képviseletére Népcsoport Tanács néven. A nemzetiségek közül elsőként a magyarok alakították meg testületüket, a Magyar Népcsoport Tanácsot (MNCST), amit a horvátok és a szlovének eleinte rosszalltak, mert – szerintük – a magyarok úgymond kollaboráltak az őket elnyomó osztrák hatalommal. Később egyébként ők is megalakították saját népcsoporttanácsaikat. Ettől kezdve az MNCST képviseli országosan a magyar kisebbséget, és egyben a mindenkori osztrák kancellár konzultatív testülete az ausztriai magyarság ügyeiben. A tanácsban négy helyet kapott a BMKE, egyet-egyet az evangélikus és református, illetve a római katolikus egyház, valamint szintén egyet-egyet a két legnagyobb párt: a szociáldemokraták (ÖSP) és a néppártiak (ÖVP). Mindkét pártot Alsóőr egy-egy jeles személyisége képviselte: a szociáldemokratákat Seper Károly, az Alsóőri Otthon vezetője, a Néppártot pedig Seper József polgármester.

A Népcsoport Tanács megalakulása felszínre hozott olyan ellentéteket, amelyek rejtetten már az 1970-es évek közepétől feszültek az emigráció nagyobb része és a BMKE között. A fő kérdés a Magyarországhoz fűződő viszony volt. Az 1970-es évek végétől az anyaország már érdeklődött az őshonos ausztriai magyarok iránt, s ez az osztrák közvéleményben is fölértékelte a magyar kisebbség ügyét. Az alsóőriek most attól tartottak, hogy Magyarországgal fogják őket azonosítani. A BMKE viszont nem osztotta ezeket a félelmeket. A történet előzménye: a BMKE vezetősége 1975-ben hivatalosan felvette a kapcsolatot a muravidéki (szlovéniai) magyar települések önkormányzataival, majd látogatást tett Szlovéniába. Együttműködést kezdeményezett egy olyan ország magyarságával, ahol szintén kommunista diktatúra volt, sőt annak iskolapolitikáját a BMKE lapja, az Őrség mintaként tárta Ausztria elé. (Jugoszlávia iskoláiban a kétnyelvűség azt jelentette, hogy a többségi diákok is tanultak magyarul.) 1978 tavaszán az osztrák és a magyar tévé munkatársai egymásnak adták a kilincset Alsóőrött, mert mindkét médium az őrvidéki magyarokról kívánta tájékoztatni saját közönségét.

A szocialista országokhoz közelítő osztrák kormányzat örömmel vette a magyar kisebbségi szervezet érdeklődését az anyaország iránt. Az emigránsok – sőt sokan az őrségi őslakosságból is – ezzel szemben elítélték azt, hogy BMKE vezetősége a magyarság megtartása végett nem zárkózott el a hivatalos magyarországi kapcsolatépítéstől. Azzal az anyaországgal ápolva a barátságot, amelynek legfelsőbb vezetése a szovjet megszálló csapatok utasításainak megfelelően alakította politikáját. Az ausztriai Magyar Népcsoport Tanács az előbbi ellentétet még mintegy megtetézte azzal a kérdéssel: kiket tekintsen magyar kisebbség tagjainak? Csak az őshonos magyarok közösségét vagy az emigránsokat is? A bécsi kormányzat az előbbi kérdésre 1977-ben azt a választ adta, hogy csak az őshonos magyarokat. Másfél évtizeddel később, 1992-ben azonban a Magyar Népcsoport Tanács munkájába bevonták az osztrák főváros magyarságának, elsősorban az emigránsoknak a képviselőit is. Tekintettel egyébként arra a vitathatatlan tényre, hogy Bécsben a magyarság nem a különböző időben kivándoroltakkal jelent meg, hanem már évszázadok óta laktak, laknak ott magyarok.

Közben Raffel Jenő, aki immár három évtizede volt a falu lelki vezetője, 1974-ben kérte nyugállományba helyezését. Az ezt követő három esztendő ellentmondásosan alakult. Nagyon gyakran – évente – váltották egymást a községben a plébánosok, s ez igen kedvezőtlenül hatott a település közösségi életére, bár mindegyikük magyar származású volt. Végül 1977. szeptember 1-jén Galambos Ferenc Iréneusz bencés szerzetest iktatták be az alsóőri plébánosi tisztségbe, aki azóta is, immár több mint két évtizede vezeti az egyházközséget és az egész falut, méltó örököseként a tudós Pulay és a tehetséges szervező Horváth atyának. Azzal a jelentős különbséggel, hogy Galambos plébánosnak már nem elsősorban a falu gazdasági fellendítésén kellett munkálkodnia – erre az 1970-es évek végétől nincs szükség, hiszen az életszínvonal emelkedését szinte napról napra lehetett érzékelni község arculatán is –, hanem a magyarság nemzeti azonosságtudatának a megőrzésén.

Iréneusz atya a BMKE vezető személyiségeként és az Őrség című folyóirat szerkesztőjeként Alsóőrt az ausztriai magyar kulturális élet központjává tette. Különösen nagy érdeme az alsóőri könyvtár gyűjteményének rangossá fejlesztése, amelyet távoli vidékekről is felkeresnek a kutatók. Másik fő műve az Őrvidéki Magyar Intézet létrehozása, amely szintén Alsóőrött működik. Kétségtelen, hogy plébánosi szolgálata már most különálló korszakot jelöl Alsóőr történetében. Kezdettől fogva egyértelműen az anyaországi társadalommal való szoros együttműködést szorgalmazta. Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter 1983 márciusában látogatást tett a faluban, és értékes könyvadományokat adott át. A BMKE vezetői nyilvánosan az anyaország segítségét kérték tőle az őrvidéki magyarság gondjainak a rendezésében. A miniszter nyomában, egy hónappal később, három autóbusznyi magyarországi látogató is bejárta a Burgenland történelmi emlékhelyeit. Alsóőrt is felkeresték, ahol – ellentétben más őrvidéki településekkel – kivételesen nem kastélyt vagy várat szemléltek meg, hanem a magyarság életével ismerkedtek. Ilyen látványos, tömeges anyaországi érdeklődéssel az alsóőriek addig még sohasem találkoztak.

Amikor Kádár János 1985 decemberében Ausztriában járt, ugyan nem látogatott el az Őrségbe, de a Fertő tó keleti partján ferkvő Ruszt városkában találkozott a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, a BMKE vezetőivel. Szeberényi Lajos alelnök köszöntötte az MSZMP főtitkárát, és a helyzethez képest kemény szavakkal arra intette, hogy érezze magát felelősnek a magyarság egészéért. Példaként tárta a pártfőtitkár elé, ahogy Ausztria miként figyel és visel gondot az Olaszországban élő dél-tiroli németekre. Kádárnak szemére vetette, hogy Magyarországon külföldiként kezelik a határon túli magyarokat.

A BMKE érezte annak súlyát, hogy akkoriban az egyetlen olyan nemzetiségi szervezet volt a szabad világban és a Kárpát-medence nyugati peremén, amely őshonos magyarságot képviselt. Ezért nyílt lehetősége arra, hogy a magyar párt- és államvezetés szemére hányja az anyaországi gondoskodás hiányát, amit a többi magyar kisebbség akkor nem tehetett meg.

Ez idő tájt mind az osztrák kormányzat, mind a magyarországi hatalom úgy kezelte már a települést, mint a burgenlandi magyarság fővárosát és mint nemzetiségi kirakatfalut. Jól jellemezte ezt a helyzetet a kismartoni püspök 1978-ban tett kijelentése, amikor a pápai nunciusnak ekként mutatta be a falut: „Egy kis Magyarország.” Ausztria és Magyarország legmagasabb szinten 1995 májusában, Göncz Árpád és Thomas Klestil államfő közös felsőőri és alsóőri látogatásával nyilvánította ki, hogy mindkét ország közösséget vállal Alsóőrrel mint ausztriai magyar faluval, és egyben a nyugati szomszédunkban élő magyarsággal. Alsóőrött ekkor bensőséges ünnepséget rendeztek, amelyen Seper János polgármester magyarul és németül köszöntötte az államfőket. Az itt élők saját megbecsülésükként fogadták, hogy Göncz Árpád a Magyar Köztársaság érdemkeresztjét adományozta plébánosuknak, Galambos Ferenc Iréneusznak és a kulturális egyesület két vezetőjének, Tölly Juliannának és Szeberényi Lajosnak.

Arra a helyzetre, hogy Alsóőr ausztriai magyar kirakatfaluvá vált, a helybeliek sajátosan reagálnak. Évek óta nem fogadnak el egyetlen testvértelepülési felkérést sem, pedig sok ilyen javaslat érkezik hozzájuk Magyarországról. Évtizedekig nem volt magyar nyelvű helységnévtábla a falu bejáratainál, pedig az osztrák törvények szerint lenne rá lehetőség.

Felsőpulya községi önkormányzata már 1986. április 12-én határozatot alkotott kétnyelvű helységnévtáblák elhelyezéséről. Ugyanebben az évben, június 17-én az őrfalvak közül Őriszigeten is népszavazást tartottak, s a szavazók 82,2 százaléka a magyar helységnévtábla kitétele mellett voksolt. Ez az arány egyébként meghaladta az 1981. évi összeíráskor a községben magukat magyar anyanyelvűnek vallók számát. A bécsi Kurier című lap nyomban támadást indított a nemzetiségi helységnévtáblák felállítása ellen, e nyomásra – mások mellett – az alsóőri polgármester is elítélte a népszavazást. A néppárti polgármester állásfoglalásában bizonyára az is szerepet játszott, hogy a referendumot elrendelő vasvörösvári polgármester a politikai ellenfél szociáldemokrata pártot képviselte.

Alsóőr községi tanácsa tehát kezdetben elutasította, hogy foglalkozzon az alsóőri magyar helységnévtábla kihelyezésével. A falu kétnyelvű feliratát végül az ezredfordulón, 2000-ben a bécsi kormány rendelete alapján állították fel a község határpontjainál.

Az Őrség című folyóirat 1988. évi száma nehezményezte, hogy az alsóőri kulturális napokat 1987 márciusában kizárólag német nyelven rendezték meg, sőt a meghívók, a plakátok sem voltak kétnyelvűek. A citeraegyüttes és a dalárda fellépésén kívül az ünnepély zenei műsorszámai is sokkal inkább az osztrák, mintsem a magyar néphagyományokhoz kötődtek. Az alsóőri községi és iskolai rendezvényeken később is egyre nagyobb mértékben kapott teret a német nyelvhasználat és az osztrák kultúra. Az 1990-es évek végén már az iskola karácsonyi betlehemes játékát is javarészt németül adták elő.

A kitüntetett magyar falu szerepétől való a félelem ma már semmi esetre sem játszhat szerepet Alsóőr idegenkedésében. A vasfüggöny egy évtizede leomlott, az utóbbi években Magyarország már nem szegény rokon, arculata egyre inkább hasonlít Ausztriáéhoz. Az őrvidéki magyarok körében senkinek sem kell amiatt aggódnia, hogy aki „magyarkodik”, azt kommunista hajlamokkal gyanúsítják. A burgenlandi (ausztriai) és az anyaországi magyarság helyzete között ma már csak egyetlen jelentős különbség található: az előbbiek már az Európai Unió polgárai. A magyarság előőrsei az EU-ban.

A vasfüggöny felszámolása és határ jelképes vonallá válása után a magyar nyelv ismerete kifejezetten hasznossá vált. Az államhatár mentén működő üzletek előnyben részesítik a magyarul tudó munkavállalókat.

Alsóőrön – de más magyarlakta őrvidéki településeken is – 1996-ban a BMKE egyszerre tartott ünnepségeket a magyar államiság 1100., és Ausztria fennállásának 1000. évfordulója alkalmából. Burgenlandban 1998-ban ünnepelték meg első ízben szabadon március 15-ét, színhelye Felsőőr volt. Ma már az osztrák tankönyvek sem igyekeznek a magyarok kárára igazolni Őrvidéknek Ausztriához tartozását. A magyar nemzeti újjászületésnek elvileg tehát minden feltétele adott falunkban, de még várat magára. Úgy tűnik, az alsóőri társadalom döntő része nem látja értelmét annak, hogy tudatosan ápolja a magyarságát.

Az észak-burgenlandi Felsőpulyán viszont – a korábbi évekhez képest – mind több magyar rendezvényt tartanak. Az Őrvidéki Hírek és az Őrség című folyóiratban egyre nagyobb arányban jelentek meg a felsőpulyai híradások. Amíg e lapokban az 1970–1980-as években a megmaradás sorskérdéseit többnyire alsóőriek és őriszigetiek vetették föl, addig az 1990-es évek végén már inkább a pulyaiak. Természetesen, ha eltekintünk az újságot szerkesztő alsóőri Galambos Iréneusz atya írásaitól. A BMKE vezetésében is a felsőpulyaiak váltak cselekvő személyekké. 1992-ben a Magyar Népcsoport Tanács elnökévé Balika Alfréd alsóőri banktisztviselőt választották, 1999-ben Felsőpulya polgármesterét, Kulmann Ernőt. Úgy tűnik, hogy az ezredfordulón Felsőpulya kezdi átvenni Alsóőrtől a „magyar falu” státusát.

 

 

Mit tanít a tanoda?

 

Nem tudni pontosan, hogy mikor alapították az első alsóőri oskolát, annyi azonban biztos: jóval azelőtt, hogy Mária Terézia királynő 1777. augusztus 22-én kiadta Ratio Educationis című rendeletét, amely a történeti Magyarországon is átfogóan szabályozta az oktatásügyet. Nyolc évtizeddel korábban, 1696-ban a Kazó-féle vizitáció már egy kicsi, egyetlen tantermes, szépen berendezett intézetet ír le a falu központjában. Az alma materben katolikus tanító munkálkodott, aki egyszersmind a harangozó feladatát is ellátta. A feljegyzések szerint a XVIII. század közepén a téli hónapokban mintegy tizenöt gyerek látogatta az iskolát, tavasszal és ősszel viszont csak egy-két diák. A XIX. század elején már mintegy 280 gyermek járt a tanintézménybe, ahol elsősorban írni és olvasni tanították az alsóőri gyerekeket, de tantárgyként szerepelt a latin és a magyar nyelv, valamint a beszédgyakorlat. Az iskola épületét és a tanítói lakást 1774-ben felújították és kis mértékben bővítették.

Alsóőr mindig fontosnak tartotta a szellemi felemelkedést, mert már akkor is volt oskolája, amikor még arra nem kötelezték a hatóságok. Arról nincs pontos adat, hogy az elmúlt századokban a tanodának köszönhetően hány alsóőri került ki a faluból különféle értelmiségi pályákra. Azt viszont tudjuk, hogy mindig jelentős volt az alsóőri származású papok és tanítók száma a falu népességéhez képest, amivel a helybeliek szívesen elbüszkélkedtek.

Az iskolában magyar nyelven oktattak, amit a XVIII. század végén, majd a XIX. század közepén is hagyományként őriztek, szemben a németesítési kísérletekkel. Mindez azt is mutatja, hogy a régi alsóőri családok ragaszkodtak a magyar kultúrához, amely fontos szerepet játszott azonosságtudatukban. A magyar nyelvű iskola döntően járult hozzá ahhoz, hogy a falu évszázadokon át töretlenül megőrizte magyar jellegét.

Az oktatás nyelvét az 1920. évi trianoni békediktátum sem változtatta meg. A két világháború közötti Ausztria – legalábbis ebben az esetben – pontosan betartotta a szerződéses kötelezettségeit. Az alsóőri iskola – mivel 1937-ig nagyrészt, mint osztrák jogszabályok, a magyar tanügyi szabályozások maradtak érvényben az osztrák tartományban, Burgenland területén – 1938 tavaszáig, az anschlussig egyházi intézmény maradt.

Az osztrák hatóságok 1921 végén megszüntették az egyetlen magyar jellegű középiskolát, a felsőlövői evangélikus reálgimnáziumot. Az új államhatalom ezután megengedte, hogy az őrvidéki magyar fiatalok átjárhassanak Magyarországra tanulni. Ezt sokan meg is tették, elsősorban a határ menti iskolavárosok – Sopron, Kőszeg és Szombathely – voltak népszerűek. Az 1920. évi impériumváltozás előtt az elemi iskolát végzett, értelmiségi pályára készülő alsóőri fiatalok három intézményben tanulhattak tovább az anyanyelvükön a később Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi területen: a kismartoni állami reálgimnáziumban, a nagymartoni alreálgimnáziumban és a már említett felsőlövői reálgináziumban. Ez utóbbiban az osztrák hatóságok 1921 decemberében először visszaállították az 1898-ban eltörölt kényelvűséget, és hamarosan, 1922. január 7-én már német tannyelvűként indították újra. Eközben felszámolták a felső-kismartonhegyi római katolikus magán tanítóképzőt, s a felsőlövői evangélikus és az apácák vezetése alatt működő répcekőhalmi római katolikus tanítóképzőt is.

Az alsóőri elemi iskolából Trianon után sokkal nagyobb nehézségek árán lehetett középiskolába – különösen főiskolára – kerülni, mint a békediktátum előtt. Ez tovább növelte a falu elszigeteltségét, feltehetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az anschluss után – amikor a nemzetiszocialisták államosították Burgenland iskolahálózatát – különösebb gond nélkül németre változtathatták Alsóőrött az elemi iskolai oktatás nyelvét.

A nemzetiségi oktatás felszámolásának módszere az úgynevezett kikérdezés volt, amely a következőképpen történt: a szülőknek nyílt szavazással, a központi hatóságok képviselőinek jelenlétében kellett kinyilvánítaniuk, hogy milyen nyelven tanítsanak az adott iskolában. A nácik látszólag megadták a választás lehetőségét, mert a teljes nemzetiségi nyelvű oktatást, illetve az anyanyelv tantárgyként való tanulását is felajánlották. A politikai terror légkörében tartott és szigorúan ellenőrzött szavazás eredménye mégsem lehetett kétséges. A hatóságok ezután elrendelték, hogy a gyerekek a szomszédos vasvörösvári iskolát látogassák, ahol külön csoportokat szerveztek számukra. Az intézkedés célja minden bizonnyal az volt, hogy a diákok még jobban hozzászokjanak a német környezethez és a német nyelvhasználathoz. Ez az állapot hét évig tartott, ami, bár nem túl hosszú idő, mégis elegendő volt arra, hogy egy nemzedék öntudatában és nyelvismeretében sérüljön. A gyerekek anyanyelve ugyan Alsóőrön továbbra is magyar maradt, de ez már iskolailag gondozatlan nyelvtudást jelentett.

Az alsóőri magyar nyelvű oktatás megszüntetésével egy időben a Német Birodalomban szokatlan módon létrehoztak egy magyar nyelvű felsőoktatási intézményt, a meisseni katonai főiskola magyar tagozatát. A Felső-Őrségtől nagy távolságban indított képzés elsősorban a burgenlandi magyarságot célozta meg. Két felsőőri ügyvéd – egyikük sem volt ősi őrvidéki család sarja – oktatott a tagozaton. A hallgatók jórészt az Őrvidékről került ki. Alsóőrről itt tanult például Seper József Zsigmond, a későbbi polgármester.

A második világháború befejezését követően visszaállították a magyar nyelvű oktatást az alsóőri iskolában. Tölly Ernő személyében magyar pedagógust és jeles lokálpatriótát neveztek ki a felsőőri járás tanfelügyelőjének. 1946-tól évtizedeken át egy tősgyökeres alsóőri, Farkas József tanító nevelte a helyi gyerekeket. Neki köszönhetően az 1960-as évekig döntően a magyar volt az oktatás nyelve, de a tanítónak és nebulóinak nem volt lehetőségük magyar tankönyvekből tanulni, az osztrák hatóságok ugyanis nem engedélyezték a magyarországiak használatát, Ausztriában pedig nem jelentettek meg magyar nyelvű tankönyveket.

A magyar iskolák számára az első ausztriai magyar kézikönyvet – egy nyelv-oktatási vezérfonalat – 1953-ban adták ki. Egy évvel később látott napvilágot a magyar olvasókönyv a második, a harmadik és a negyedik osztályos tanulók számára. A műhöz egy népdalgyűjtemény is tartozott, amely jórészt Bartók és Kodály feldolgozásait tartalmazta. 1963-ban újabb énekeskönyvet adtak ki, öt év múlva –1968-ban – került a diákok kezébe az első magyar irodalmi szöveggyűjtemény. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy az alsóőri iskolában is megőrizze a tanulók magyar nyelvűséget. A német tankönyvekhez – értetően – gyakran társult német magyarázat, az ismeretek pedig német kifejezésekként jelentek meg a számonkérés folyamatában. Elvben tehát magyar, gyakorlatilag azonban kétnyelvű volt a tanítás itt ezekben az években már, az anyanyelvi oktatás sorvadását az is jelezte, hogy az intézmény feliratai is németre váltottak.

Az 1950-es évek derekától – a szovjet megszálló hadsereg kivonulása után – szülői követelésre a Felső-Őrségben sorra számoltak fel a magyar nyelvű iskolákat. Felsőpulya kezdte a sort 1955 őszén, egy évvel később Felsőőr folytatta, ettől kezdve 1962-ig e két település tanintézményeiben csak tantárgyként oktatták a magyar nyelvet. Alsóőr ekkor még nem csatlakozott az anyanyelvűségtől elhatárolódó törekvésekhez. Az osztrák szövetségi parlament 1962-ben olyan tanügyi törvényt fogadott el, amely megszüntette a szülők tannyelvválasztási szabadságát. A tanítás nyelvének a németet határozta meg, de előírta: azokon a településeken – községekben –, ahol legalább harminc százalék a nemzetiségek aránya, fele-fele arányban német, illetve nemzetiségi nyelven oktassanak.

A csekély számú őrvidéki magyar értelmiség megkönnyebbüléssel fogadta az osztrák szabályozást, mert megfékezte a magyar oktatás feszámolását. Ismét magyarul adták elő a tantárgyaknak legalább a felét például az olyan iskolákban, mint a felsőőri.

Az Ausztriában élő horvát és a szlovén nemzetiség viszont elkeseredve fogadta a változást. Számukra ugyanis a kétnyelvű oktatás bevezetése súlyos visszalépést jelentett az erős és jól működő, egészében anyanyelven tanító rendszerhez képest. A tanügyi törvényt az 1955. évi osztrák államszerződés megsértésének tartották, tiltakoztak ellene, de hiába.

Az őrvidéki magyar nemzeti közösség hivatalos képviselői – a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, később a Magyar Népcsoport Tanács – az 1960-as évek végétől azért küzdöttek, hogy az osztrák hatóságok következetesen tartsák be az 1962. évi tanügyi törvényt. A horvát és a szlovén kisebbség viszont azt követelte, hogy változtassák meg. Sajátos paradoxon egy különleges státusú társadalmi környezetben.

Alsóőrött az oktatás hivatalosan az új előírások megjelenésével vált kétnyelvűvé, de gyakorlatilag már addig is az volt. Három évvel korábban – 1959-ben – jelentős változás történt: háromosztályosról négyosztályosra bővült az alsóőri iskola; igaz, ez az állapot nem tartott sokáig. Az őrvidéki értelmiségiek – akik ekkor még nem alakították meg egységes érdekképviseleti szervezetüket, a Burgenlandi Magyar Kultúregyesületet – a magyar falvak iskolái kapcsán akkor abban reménykedtek: a tantárgyak magyar nyelvű ötven százalékának az oktatásához nagyobb segítséget nyújt az állam, mint korábban tette. Ez azonban a már említett néhány, újonnan kiadott tankönyvtől eltekintve nem vált valóra. A német, illetve a magyar nyelv törvényben előírt fele-fele oktatási arányt sohasem tartották be pontosan.

Az osztrák iskolarendszer megváltozása után, 1972-ben, az alsóőri két felsőbb osztályt áthelyezték Felsőőrbe. A polgári iskola néven induló intézménybe a gyerekek külön autóbusszal, naponta ingáztak, ahol már teljes egészében németül hallgatták az órákat.

Az Alsóőrben maradt alsó tagozatos osztályokban is egyre nagyobb mértékben használták a német nyelvet az órákon. Az 1980-as évekre már mind az óvodában, mind az iskolában németül folytak a foglalkozások, amelyet csak egy-egy rövidebb magyar nyelvű magyarázat szakított félbe. Kivételt jelentett a heti három magyar nyelv- és irodalomóra, illetve a két nyelven előadott hittan. Egyre súlyosabb gondot jelentett, hogy az alsóőri tanárok már nem az anyelvükön – magyarul – végezték tanulmányaikat, és hosszú ideig a szakmai fejlődésükre sem kínálkozott alkalmuk magyar nyelvből. E bajokon – burgenlandi szinten – az segített, hogy a BMKE az 1980-as években megállapodott a szombathelyi tanárképző főiskolával az őrvidéki magyar tanerők magyarországi továbbképzéséről.

Alsóőr közigazgatási egyesítése Németciklénnyel többek között azt is jelentette, hogy a szomszéd község német ajkú gyermekei is az alsóőri iskolába jártak. Szüleik értetlenkedtek, miért kell a fiaiaknak és lányaiknak egy számukra ekkor még teljesen fölöslegesnek tartott nyelvet – sőt időnként nyelven! – tanulni. E felemás helyzet 1993-ban viszályba torkollott, amikor a ciklényi szülők egy része kinyilvánította: nem kérnek többé a magyar nyelvű és magyar nyelvi oktatásból. Az ellentéteket végül úgy oldották fel, hogy a ciklényi tanulókat átirányították Felsőőrbe.

Ez Alsóőrnek anyagi veszteséget jelentett, mert a ciklényi gyerekek tanulásához adott állami támogatást a városi iskolának kellett átutalni. Az 1980-as években emelt új oktatási épület fenntartása viszont jelentős anyagi erőfeszítést igényelt a falutól. Amikor elkészült – az intézményben óvoda is helyet kapott –, a németciklényi apróságok nevelését itt, Alsóőrben oldották meg. Mindez már a legalsó oktatási szinten is csökkentette a magyar nyelv használatát. Szerencsére a két óvónő egyike magyar nemzetiségű volt, ezért még évekig nem szűnt meg a magyar nyelv oktatása. A magyar foglalkozásokat vezető óvónő 1991-ben azonban szülési szabadságra ment, a tartományi hatóságok ezután csak németül beszélő óvódapedagógus alkalmazását engedélyezték. A gondokat enyhítette, hogy egy országhatáron átjáró magyarországi óvónőt félállásban alkalmaztak, bár meg kellett osztania a figyelmét Alsóőr és másik munkahelye, Őrisziget között. A tanügyi hatóságok a félállást később kétnapos negyedstátusra csökkentették, majd csak Őriszigetre korlátozták. Ekkor Alsóőrön teljesen megszűnt a magyar óvoda.

Az 1990-es években az alsóőri iskolában valamelyest javította a magyar nyelv helyzetét, hogy két magyarországi tanítónő is – akik a faluba jöttek férjhez – bekapcsolódott az oktatásba. Később Balika Gabriella személyében alsóőri származású oktató került az intézmény élére, aki Szombathelyen is végezte tanulmányait. Itt kell megjegyeznünk, hogy az osztrák tanügyi rendszer szerint a községeknek nincs önállóságuk oktatási ügyekben. Az igazgatókat és a tanítókat a tartományi iskolatanács nevezi ki. Kismarton jóindulatától függ tehát, hogy Alsóőrött ki áll az iskola élén vagy kik taníthatnak ott. Tény, hogy az 1990-es években az alsóőri tanoda kulturális programjaiban egyre nagyobb teret veszít a magyar nyelv használata. Az utóbbi időben a karácsonyi betlehemes játék is német nyelvűvé vált, sőt elmaradt.

Anyanyelvünk háttérbe szorulása miatt az alsóőri szülők többnyire sohasem tiltakoztak, sőt – bizonyos esetekben – azt hallgatólagosan támogatták is. Ennek fő oka, hogy az itteni magyar iskolának nem volt jelentősége a fiatalok továbbtanulásában. A felsőőri tanintézményben a a diákok még választhatóan tanulhatták anyanyelvünket, főiskolai vagy egyetemi tanulmányaikban azonban már nem tudták használni. A súlyos helyzetet valamelyest javította, hogy 1992-ben megvalósult a burgenlandi magyar – és a horvát – értelmiség régi álma és követelése: létrejött a kétnyelvű felsőőri gimnázium. Az igen korszerű épületben a horvát és a magyar iskola külön intézményként működik, és osztályaiba egyaránt felvesz osztrák, nemzetiségi, illetve olykor magyarországi gyerekeket. A magyar, illetve a horvát nyelv- és irodalom, a matematika és az idegen nyelvek kivételével a diákok két nyelven tanulják a tantárgyakat. A nyelvek különböző fokú ismerete szerint osztályonként három csoportot állítanak föl, és a tanárok külön figyelmet fordítanak a nyelvismeret szintjére, illetve annak emelésére. Néhány évig a kismartoni kereskedelmi főiskolán is működött magyar szak, ez azonban 1996-ban megszűnt. A felsőőri kereskedelmi főiskolán viszont egy ideje szabadon választható idegen nyelv a magyar.

 

TISZTELETTEL MONDUNK KÖSZÖNETET AZ ALSÓŐR CÍMŰ KÖNYV RÉSZLETEIÉRT!