Beckl János Miklós

Ausztriai magyar helynevek a Várvidék
(„Burgenland”) nélkül

Ma és minden történelmi korszakban az országok határai mesterségesek és változékonyak (voltak). Ebben a tekintetben Magyarország kivétel. A honfoglalással a magyarság elfoglalta a Kárpát-medencét. Bár etnikailag sohasem töltötte ki teljesen az ország egész területét, mégis kevés az olyan terület a Kárpát-medence peremvidékén is, ahol nincs a magyarságnak onomasztikai nyoma. A határok több mint ezer évig nem változtak, legalábbis északon, keleten és délkeleten, ahol ezeket a Kárpátok alkották. Délen a Dráva illetve a Száva, északnyugaton pedig a Morva bizonyult állandó jellegű határnak, és jelöli ki azt a földrajzi területet, amely a magyar helynévkutatásnak a tárgya. Csak nyugat felé volt többé-kevésbé mesterséges a határ: a Lajtát és a Lapincsot már a nagyságuk miatt sem lehet az előbb említett folyókhoz mérni, tehát nem véletlen, hogy itt változott leginkább az államhatár.

1.1. Tekintsük át röviden ennek a határnak az alakulását, különös tekintettel azokra a korszakokra, amelyekben a magyar királyt (illetve fejedelmet) uralta a Lajtától illetve a Lapincstól nyugatra eső vidék.

A honfoglalás folyamán 900-ban a magyar törzsek a Dunántúllal együtt megszállták az ettől nyugatra fekvő Alpokalját, illetve az Alpok egy részét az Enns folyó vonaláig. Ez a határvonal a Lajtától kb. 150–180 km-rel nyugatabbra húzódott. Gyaníthatóan a terület túlnyomó része gyéren lakott gyepüvidék volt, amelyet magyarok és nyelvileg elmagyarosodó keleti segédnépek őriztek. A X. században — legalábbis az első felében — a Bécsi-medence nemigen tartozhatott a határövezethez, földrajzi tények (az Alpok, illetve a Bécsi-erdőtől keletre fekszik, a Kisalföld felé nyitott) mellett helynévi bizonyíték is van erre (erről még majd később). A határ a X. század katonai és diplomáciai eseményei következtében módosult. Méghozzá egyre keletebbre húzták meg a német–magyar határt, míg az államalapítás hajnalán ez a Lajta–Lapincs vonalán állapodott meg. De a XI. század közepéig a Lajta és Fischa közti terület többször cserélt gazdát.

Ha eltekintünk Mátyás király kérészéletű hódításaitól és a Magyarország rovására történt rövid idejű területcsatolásoktól, még két Alsó-Ausztriához és egy Stájerországhoz tartozó kisebb területre hívnám fel a figyelmet, amely évszázadokig Magyarország szerves része volt, és mint ilyen külön figyelmet érdemel. A legnagyobb ilyen terület a Lajta folyó és a Lajta-hegység közti négy falut felölelő vidék, amely az által került Ausztriához, hogy a XV. században a magyar–osztrák határt közigazgatási úton megváltoztatták. Hasonlóképpen került ekkor a korábban Borostyánkő várának tartozékaként nyilvántartott Pinkahatárfalu (Sinnersdorf) Stájerországhoz. Végül — a XVIII. század elején — a Leányvár (Pottenburg) nevű várrom került Ausztriához, amikor a Lajta alsó folyása és a Duna közti vidéken a határt felmérték és újra kijelölték.

1.2. De a határok változásánál fontosabb ebben az összefüggésben a határszéli magyarság, az úgynevezett „burgenland”-i magyarok és őseik. Ők ismerték és ismerik a tőlük néhány kilométerre fekvő ausztriai és stájer városokat, városkákat, nevüket átvették, lefordították, vagy éppen az ősi, X. vagy XI. századi magyar nevét tartották életben. És ez Mohács után, amikor Magyarország nyugati határa belső határrá lett, még inkább így volt.

A várvidéki (pontosabban az őrségi) magyarság körében az ötvenes évek végén használt idevágó helyneveket Győri Vilmosnak köszönhetően jól ismerjük. Ő 1963-ban a Bécsi Egyetem német szakán írt egy doktori disszertációt az ausztriai magyar helynevekről, a „Burgenland” nélkül (Die magyarischen Ortsnamen auf dem Boden Österreichs — ausgenommen das Burgenland. Wien, 1963). Győri hungarológiai képzésének hiánya és a tanára nacionalista világnézete a mű értékét sajnos némileg csökkenti. De az adattárára és germanisztikai megjegyzéseire támaszkodhattam, támaszkodtam — főleg a népi átvételeknél (tudniillik helynévgyűjtést végzett Felsőőr vidékén) — kiegészítve néhány névvel, amit saját magam jegyeztem fel Középpulyán és Boldogasszonyban.

1.3. A helynevek utolsó csoportja, amelyet érinteni szeretnék, a legszámosabb, és egyúttal a legújabb keletű. A teremtője a XIX. század végi, XX. század eleji magyarországi értelmiség. Amikor jónéhány magyarországi község nevét magyarosították, nem lehetett ellenállni annak a csábításnak, hogy a szintúgy belföldi, transleithaniai helyneveket is részben magyarosítsák.

2. Ebből az áttekintésből kitetszik, hogy alapvetően kétféle helynévvel kell számolnunk: olyannal, amely keletkezésekor magyarországi helynév volt, és csak később, a határmódosítások révén lett ausztriai helynév (tulajdonképpen ide tartoznának a várvidéki helynevek is), és van egy másik csoport, amely azokból a nevekből áll, amelyek már eleve külföldi helyet jelöltek.

Nyelvészeti kategóriák szerint a helyneveket két főcsoportra célszerű osztani. Az első csoport a magyar eredetű helynevek — ide számítva a párhuzamos névadással keletkezett neveket és egy északkeleti-stájer város (Dobrunak/Hartberg) szláv eredetű nevét is, amely viszont (mivel a szlávok e térségből rég kiszorultak) századokon át csak a magyarban élt. A másik főcsoport a német eredetű nevek: (rész-) fordítások és átvételek.

Míg az elsőnél az alcsoportokat érdemes keletkezésük sorrendjének megfelelően kialakítani (X. századiak, illetve XI. századiak és későbbiek), a másodiknál a datálás általában nehéz, illetve csak az egyik alcsoportnál — a tudálékos fordításoknál — adható meg hozzávetőlegesen. Úgyhogy a második csoportnál (legalábbis az ide tartozó népi átvételeknél) nyelvészeti kategóriák alapján rendszereztem: (rész-) fordítások és átvételek.

2.1. A történelmi áttekintésből kitűnt, hogy van jogunk a Lajta és az Enns folyók között ősi magyar helyneveket keresni. Jó kiindulópontot jelenthetnek (jelent­hetnének) a germanisták által ismeretlen eredetűnek ítélt helynevek. Arra, hogy a konkrét esetekben már nem ilyen egyszerű a helyzet, jó példa a Araburg helynév. Az Araburg (kfn. nevén: Arberc; első adat: 1209-ből; Histor. ON NÖ I, 64) egy várrom a Bécsi-erdőben. Az alapjait egy honfoglaláskori magyar földvár képezi, tehát nem lehet vitás, hogy volt magyar neve. Mivel az előtagja a németből nem értelmezhető, ezért kézen fekvő lenne a magyarból levezetni, ám ez nem lehetséges.

De nézzük meg a magyarból magyarázható, magyarázandó helyneveket. Feltűnik, hogy ilyen csak a Bécsi-medencében, illetve Kelet-Stájerország Magyarországgal határos részén van. Arra a kérdésre, hogy ettől nyugatabbra miért nem található magyarból eredő helynév, most nem térek ki.

2.1.1. A Bécsi-medence államalapítás előtti magyar eredetű helynevei a következők:

Tattendorf 1389: Ttendorf (Histor. ON NŐ VIII, 59) < *Tétény (Sándorfi, Korai helyneveink vizsgálata. Miskolc, 1989. 61). Az etimológiát jól alátámasztja, hogy Mosontétény (1357: Tetun; Csánki, III, 687) neve a németben szintúgy Tadten alakot eredményezett (a két falu közti távolság mintegy 50 km). Továbbá szép kép rajzolható meg Tétény vezér uralmi területéről, amely a Duna jobb partján terülhetett el a mai Budapest és Bécs között (Nagytétény/Budapest, Mosontétény a Hanság és a Fertő vidékén, *Tétény > Tattendorf, a Bécsi-medencében, ahol a Triesting folyó kiér a síkságra).

Bécs 1356: Bechwtha (OklSz. Pótl.) < ómagyar *bécs ’kemence’ (FNESz.). Kis számuk ellenére több következtetést tudunk levonni ezekből a helynevekből, hiszen etimológiájuk biztos. Először is a magyaroknak elég nagy számban kellett jelen lenniük a Bécsi-medencében ahhoz, hogy topoonomasztikai nyomokat hagyjanak. Másodszor képes volt ez a magyarság átadni egy helynevet az utána ide érkező németségnek, és nem felejtette el Bécs nevét. (Bécs ekkor még egy falu, amely egy római castrumot sem tölt ki, ennek nevét még egy ideig a Lajta jobb partján a magyarok nem ismerhették.) Vagyis nem tűnt el a magyarság a Bécsi-medencéből egyik napról a másikra, melyből az következik, hogy nemcsak határőrző harcosokból állt. Harmadszor arra figyeljünk fel, hogy az itteni helynevek nem tipikus gyepüvonalra valló nevek (mint például Őr, Kapu, Lövő, Lővér, Röjtök stb.), sőt a Tétény helynév ezt a vidéket közvetlenül az ország közepével hozza összefüggésbe.

2.1.2. A Lajta bal partján élő magyarság államalapítás utáni helyben maradásának másik bizonyítéka a XI. században (és később) keletkezett helynevek csoportja.

Regede (1255: Rudugvey, Urk. Burg. I, 241; 1331: Redege, Urk. Burg. IV, 91) puszta személynévből keletkezett magyar névadással (FNESz. II, 393). Ezt a dél-stájerországi várost három nép nevezte el, mindegyik a saját helynévadási szokásai szerint. Németül Radkersburg (1182: Rakersburg, Győri, 52), míg szlovénül Radgona. Mind a három ugyanabból a személynévből (Radigoj) képződött: németül szóösszetétellel, szlovénul képzővel, a magyarban pedig a puszta személynév szerepel mint helynév.

Míg Regede ott fekszik, ahol a német és szlovén nyelvterület (ma is) találkozik (és a ma is magyar lakta vidék délnyugati csücske — Muraszombat — is innen csak mintegy 20 km-re található, addig a Kelet-Stájerország északi szélén fekvő Dobrunak (ném. Hartberg) már olyan területen épült, ahonnan már az Árpád-korban a németség teljesen kiszorította a szláv lakosságot, és így a név szláv eredete bizonyság a régisége mellett. Dobrunak neve egy szláv *Dubrovnik helynévre vezethető vissza, amelynek az alapszava dubrava ’erdő’ (vö. a város német nevét Hartberg, tkp. ’erdőhegy’; Győri, 31).

Sarasdorf (1044: Sarachesdorf iuxta flumen Litaha) helynév eredete ismeretlen, de gyaníthatóan összefügg a Lajta ómagyar Sár nevével (Győri, 35).

Minden bizonnyal a mai Bruck an der Leithara vonatkozik Anonymus ad pontem Guncil (An. 57) adata, amely egy *Göncölhida helynevet feltételezne — vagy legalábbis valószínűsítene. Részben alátámasztja ezt a nézetet, részben bonyolítja a kérdést a város XI–XII. századbeli német Ask(e)rîchesbruck neve (1074: Ascherichesbrvgge; 1072/91: Ascri(c)hisbrucca; 1108: Aschrichis­pruc­ca; 1159: Askerichesprukke; ca. 1179: Askerichespruke; Histor. ON NŐ I, 254). A ritka ófn. Ask(i)rîch személynévnek leghíresebb viselője, aki még apátként hozta Rómából Szent István királynak a Szent Koronát, éppen abban az időben volt esztergomi érsek, amikor a Lajta és a Fischa köze ismét magyar kézre került, és Bruck ennek a területnek a központja. Kissé zavaros a kép: Anonymus egy német (nevű) úrról (Göncöl < ném. Gun(t)z, illetve Kun(t)z < Konrad szn.) nevezi a várost, míg a XI–XII. századi ausztriaiak egy esztergomi érsekről. A gyér adatok miatt talán nem oldható meg a rejtély soha.

Göncölhida belterületétől északkeletre található a Sallasch (< m. *Szálás nevű dűlő (Österr. Karte 1:25000 V: Bruck an der Leitha). Ide vonatkoztatható történeti adatokat nem találtam.

Érdekes, hogy a Dévénnyel szemben, a Duna jobb partján fekvő vár magyar neve Leányvár (1310: Leancastrum, Győri, 50; 1888: Leányvár, Pesty F., Magyarország helynevei), hiszen ez a szláv eredetű Dévény (< *Devín < deva ’szűz’) magyar megfelelője. A vár(rom) német neve Pottenburg (1055: Poten­burch; Histor. ON NŐ I, 218) < Poto szn. + Burg ’vár’. A várrom a XVIII. században került egy határkiigazítás következtében Alsó-Ausztriához.

A Lajta folyó és Lajta-hegység között fekszik Ménhárt (1233: Menhart, 1273/90: Meynharth, Histor. ON NŐ IV, 118; 1383: Mendharth, 1390, 1422: Menhart(h), Moór E., Westungarn im Mittelalter im Spiegel der Ortsnamen. 72), amely nevét jóval Ausztriához való csatolása előtt kapta párhuzamosan a magyarban (puszta személynévből alakult helynév) és a németben: Mannersdorf (1301: de Mainhartesdorf, Histor ON NŐ IV, 118). A helynév alapjául szolgáló személynév kfn. Mainhart (< ófn. Meginhart).

Ménhárt mellett fekszik Somorja (ném. Sommerein), amely előzménye Szentmaria (1330, Histor. ON NŐ VI, 134).

Ez a két helynév a bizonyítéka annak, hogy a Lajta jobb partján a magyarság a késő középkorban meghatározó etnikum volt, még — az ország belseje felől nézve — a Lajta-hegység mögötti partszakaszon is, amely tájilag már a Bécsi-meden­céhez tartozik.

Ezek a nevek nyilván fiatalabbak Bécs és *tétény > Tattendorf helynévnél. Regede, Dobrunak és Leányvár helynév már a hosszabb ideje tartó magyar–szláv(–német), illetve magyar–német (Ménhárt és Somorja) együttélést feltételeznek, Göncölhida problémája meg a német–magyar érintkezés iskolapéldája lehetne. Sarasdorf magyar eredetije (ha egyáltalán volt) bármikor keletkezhetett 1044 előtt.

2.2. A később keletkezett helyneveknél a német név elsődlegessége nyilvánvaló. Mint említettem, lényegében kétféle helynév tartozik ide. Az egyik csoport nevei valóban éltek (és részben élnek) a nép ajkán. A másik tudálékos magyarosítás eredményei (főleg az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben keletkeztek). A két csoport között áll bizonyos értelemben néhány kuruckorban keletkezett helynév. Ezek kis körben elterjedt, hangalakjukat illetően meglehetősen eltorzított, kérészéletű nevek voltak (vö. Nyr. 13: 539).

2.2.1. Kezdjük a népi átvételekkel. Először is azokkal, amelyek fordítással vagy részfordítással keletkeztek.

Használatát tekintve a legelterjedtebb a Bécsújhely helynév. Régebbi változatai: Újhely (1324), Németújhely (1575), Bécsi Újhely (1816; FNESz I, 181). Mindegyik a német (Wiener) Neustadt szabad fordításaként keletkezett.

Pozsony közelében, a Morva torkolatával szemben fekszik Farkasfalva (1802–11, Győri, 87). Német nevén Wolfsthal. Földrajzi fekvéséből kifolyólag feltételezhetjük, hogy a múlt század elejinél régebbi adat is felbukkanhat.

Győri megemlíti a Kilenctemplom (ném. Neunkirchen) helynevet (Győri, 33). Ő ezt az adatközlője tudalékos egyéni magyarításának tartja. Hogy ez nem így van, arról két éve győzödtem meg Középulyán, mikor ugyanezt a nevet hallottam az ottani adatközlőmtől. Tehát nem egyéni képzésről van szó, sőt földrajzilag két nyelvszigeten is elterjedt név ez. Győrinek a másik gondja a Kilenctemplom helynévvel, hogy a német név nem neun Kirchen (tkp. ’kilenc templom’), hanem (zur) neuen Kirchen (tkp. ’az új templomnál’) szókapcsolatból ered. De elég a város címerét megnézni (amelyen kilenc darab templom díszeleg), hogy eldöntsük, hogy a népetimológia melyik nyelvben ment végbe.

Alsóőrön jegyezte fel Győri Vilmos a Körtefa helynevet, amely a közeli stájer Bierbaum an der Safen helyiséget jelöli (Győri, 11).

Ide tartozik még egy tájnév is. A Morva folyótól nyugatra elterülő síkság neve magyarul Morvamező (1864, FNESz. II, 160), amely a német Marchfeld helynévre megy vissza. Megjegyzendő, hogy ez az egyetlen Dunától északra fekvő földrajzi objektum, amelynek magyar nevét megtaláltam.

A Bécs fölött emelkedő hegy régi magyar neve Kopaszhegy (1533; RMGl. 799), illetve Szárhegy (Az Osztr.-M. Monarchia írásban és képekben. Bécs és A.-Ausztr. 464). Ezek a nevek a német Kahlenberg (tudalékos?) fordításai.

Máriacell neve Felsőőr vidékén Öregcell (Győri, 40), míg Wenigzell-é Kiscell (Győri, 40). Az Öregcell helynév nem részfordítással keletkezett, hanem magyar képződmény. Az Öreg- (tkp. ’nagy’) előtag Kiscell előtagjával van korrellációban.

Az imént tárgyalt nevek mind határmenti (már mint a Morva–Lajta–Lapincs határtól közvetlen nyugatra lévő) helyekre vonatkoznak — kivéve a Kopaszhegy-et (Szárhegyet), Öreg- és Kiscell-t. Csak a magyar nyelvterület nyugati szélé-nek egy részén vannak, illetve voltak használatban ezek a helynevek — Bécsújhely-től és a Morvamező-től eltekintve.

2.2.2 Az átvételek és a nem átvett ausztriai helynevek közt éles határt húzni lehetetlen. Minden magyar szövegkörnyezetben szereplő német szó, név többé-kevésbé hozzáidomul a magyar fonémarendszerhez, a hangsúly az első szótagra tevődik át (kivéve, ha már a németben is ott volt) stb. Ettől még nem tekinthető feltétlenül magyar elemnek. De vannak olyan átvételek is, amelyek hangalakja a századok folyamán jelentősen eltávolodtak a német eredetitől, illetve annak újfn. folytatásától.

A legjobb példa erre a régiségben gyakran használat, ma viszonyt feledésbe merült, stájerországi Fölöstöm helynév (1273: Frustun, 1336: Fulustyn, Győri, 23; ném. Fürstenfeld). Az átvett alak egy kfn. Fursten (1185) > m. *Fürsten > Fürstün (1273) > *Fürüstün > Fülüstin (1336) > Fölöstöm.

Pölém (Győri, 51; ném. Pöllau; Kelet-Stájerország) egy kfn. Pölân (1193: Polan; < szláv *Poljana) helynév átvétele.

Baden bei Wien régi, századok óta elfelejtett neve Podony, illetve Bodony (Nyr. 13: 539), amely kfn. Paden (< ófn. Padun) helynévre megy vissza.

Csak e századi őrségi adat áll rendelkezésemre Maj(o)tor helynévre (Győri, 38). De a hangalakját nem lehet egyszerűen a német név magyar szövegkörnyezetbe való illeszkedésének felfogni. A német neve Maltern (Alsó-Ausztria délkeleti szegletében fekszik, a kilenctemplomi járásban).

Stájerország fővárosát magyarul Gerec-nek (1590; RMGl. 797), illetve Gréc-nek (XVII. századi adatok, Száz. 9: 44; < kfn. Graetz) hívták. Ma: Grác(< újfn. Graz).

Vorarlberg tartomány székhelyét a Briganton (1533; RMGl. 795) névvel illették (< római Brigantium > újfn. Bregenz). Alig terjedhetett el szélesebb körben ez az elnevezés.

Fáró (ném. Vorau), Burgo (ném. Burgau) és Najdó (ném. Neudau). Ezt a három kelet-stájerországi helyiséget együtt szeretném tárgyalni. Ezekre csak e századi adatok állnak rendelkezésünkre (Győri, 15, 41, illetve 62). A szóvégi -ó (nyj. -ő) nem felel teljesen meg a ném. -á diftongusnak. Ha nem régebbi átvélekről van szó (ez esetben a magyarban végbe ment egy -ŕ > *-ę > ó > -ő változás), akkor nyilván analógia is hatott (vö. ném Aschau > m. R..Assó ’Hamvasd’, ahol a hangmegfelelést az átvétel időpontja indokolja).

Frídberek (Győri, 20; ném. Friedberg; Északkelet-Stájerország) és Hónajkirch (Győri, 32; ném. Hochneunkirchen; Alsó-Ausztria, kilenctemplomi járás) nevénél közre játszhatott a magyar berek illetve hónalj főnév. Igaz, hogy a ném. nyj. Hónajkirchn egyébként sem alakulhatott másképpen.

Hadd adjak most egy kis ízelítőt abból a számos helynévből, amelynél nem tudtam eldönteni, hogy átvételekről van-e szó: Fölbó (Győri, 16; ném. Feldbach, nyj. Fölbó; Kelet-Stájerország), Kirsló (Győri, 34; ném. Kirchschlag, nyj. Khiarisló; Alsóausztria, kilenctemplomi járás), Koándorf (Győri, 34; ném. Kaindorf, nyj. Khoandoaf; Kelet-Stájerország), Vérd (Győri, 88; ném. Wörth an der Lafnitz, nyj. Wörd, Wejrd, Wiad; Kelet-Stájerország).

2.2.3. A legszámosabb csoportot itt csak röviden szeretném érinteni. A múlt század végén képezték például Magyaróvár (ném. Ungarische Altenburg) mintájára a ném. Deutsch Altenburg helynévhez a Németóvár helynevet (Az Osztr.-M. Monarchia írásban és képekben. Bécs és A.-Ausztr. 462). További példák: Braun-hegy (uo. 463; ném Braunsberg), Leopold- és Szárhegy (uo. 464; Leopoldsberg und Kahlenberg), Ó-Aussee, illetve ó-ausseei tó (uo. Stiria. 5, illetve 7; ném. Altaussee illetve Altausseer See), Holt-hegység (uo. 8; ném. Totes Gebirge).

A századfordulón, a helységnévrendezés idején, hivatalos úton is magyarosították egy falu nevét, amely tulajdonképpen nem is feküdt az akkori Magyar Királyság területén. Mikor Sinnersdorf (1388: Synderdroh,1392: Sindransdorf, Csánki, II, 793) visszacsatolását követelte Magyarország Stájerországtól, elkeresztelte Pinka-Határfalunak (MVV. Vas vm. 83). A középkorban Magyarországhoz számított, de magyar neve — főleg ilyen magyaros — sohasem volt.

3. Ezzel át is tekintettük több, mint ezer évnyi szomszédság néhány helynévi eredményét. Összefoglalóan annyit mondhatunk, hogy a magyar nyelv csak az érintkezések legelején volt az általunk vizsgált területen (Stájerország, Bécs és Alsó-Ausztria tartományok) aktív, átadó fél (például *Tétény), majd a német ajkú szomszédjaival párhuzamosan adott nevet (például Regede, Ménhárt, Somorja) vagy függetlenül tőlük (például Leányvár, *Göncölhida). Később már teljesen passzív, befogadó nyelv lett. A magyarság vagy lefordította (például Bécsújhely, Kilenctemplom) vagy átvette (például Podony, Fölöstöm, Vérd) a német elnevezést. Megkockáztathatjuk talán azt a megjegyzést, hogy a fordítások általában régebbiek lehetnek mint az egyszerű átvételek. Ez a folyamat persze nem tükröz mást, mint azt a jól ismert tényt, hogy a honfoglalás óta a magyar nyelvhatár egyre keletebbre tolódott, illetve az Alpokalján és a Bécsi-medencében élő magyarság fokozatosan kihalt, illetve nyelvet cserélt. Ezt a tényt azok a száz éve élt hazafias érzelmű értelmiségiek sem tudták megváltoztatni, akik a magyar nyelvterülethez közel és távol fekvő földrajzi objektumokat egyaránt magyar névvel láttak el.

Tisztelettel köszönjük a közlés lehetőségét!