Burgenland

Burgenland kialakulása

 

1918 őszén osztrák mozgalom indult meg a nyugat-magyarországi területek megszerzésére, néhány falut el is foglaltak, de a magyarok kisöpörték őket onnan. Olaszországhoz csatolták Dél – Tirolt, az osztrákok ki nem mondott célja az volt, hogy ezért Magyarországon szerezzenek kárpótlást. Több indokot is felhoztak a siker érdekében.

Gazdasági érvük az volt, hogy ez a vidék hagyományosan részt vett Bécs élelmezésében, és bizonyos mértékig Bécs gazdasági vonzáskörzetébe tartozott.

Etnikai érvük az volt, (és ezt nem is lehetett kétségbe vonni), hogy ezeken a területeken a lakosság németajkú, és a magyarok és horvátok szinte elenyésző kisebbséget alkotnak.

Politikai érvként az osztrákok a bolsevizmus veszélyére hivatkoztak, (magyar honban ekkor a Tanácsköztársaság sokkolta az országot és Európát), és így Burgenland elcsatolását Nyugat védelmeként tüntették fel.

A nyugati diplomácia bécsi képviselői, az amerikai és angol delegáció támogatta az osztrák követeléseket. A nyugat-magyarországi területek elcsatolását egyedül az olaszok ellenezték. Franciaország és Anglia célja az volt, hogy

1. Burgenland odaítélésével megbékítsék Ausztriát, és megakadályozzák az Anschlusst, a Németországgal való egyesülést. Ausztria, az egykori birodalmi központ az első világháború után hirtelen mini állammá zsugorodott, az osztrákok nagy tömegei elképzelni sem tudták, hogy életképes lehet piciny hazájuk, ezért nagy támogatottsága volt az Anschlussnak. Ezt viszont a nyugati hatalmak mindenképpen meg akarták akadályozni, mert elemi érdekük az volt, hogy Németország ne erősödjön meg. Burgenland odaítélésével életképesebb állammá akarták tenni Ausztriát.

2. Burgenland megakadályozhatta a csehek által dédelgetett hajmeresztő tervet, a folyosó vagy korridor kialakítását. A csehek határtalan és gátlástalan hatalomvágyukban azt javasolták, hogy egy széles folyosót létesítsenek, és ez összekötötte volna Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Így a csehek (a szövetséges Jugoszlávián keresztül) kijutottak volna a tengerre, és megszűnt volna az osztrák - magyar érintkezés, és meggátolta volna a monarchia felélesztését (restauráció). A folyosót magyar megyékből alakították volna ki, Moson, Sopron megye a cseheké, Vas és Zala a jugoszlávoké lett volna. De ők még követelték Somogy, Tolna és Baranya megyéket is, elképzelésük szerint a Balatonnál húzódott volna a jugoszláv határ. A nagyhatalmak ezt a tervet nem támogatták, az amerikaiak hevesen ellenezték: nem akarták, hogy az északi és a déli szlávok egyesüljenek, és nagy szláv birodalom jöjjön létre. Burgenland kialakítása azt a tervet egész egyszerűen levette volna a napirendről.

1919 nyarán az osztrákok még népszavazást terveztek, és ez döntött volna Hegyeshalom, Mosonmagyaróvár, Kőszeg, Szentgotthárd városokról is. Az osztrákok abban reménykedtek,  hogy a magyar lakosság a Tanácsköztársaság ellenében inkább az Ausztriához való csatlakozást választja. 1919. szeptember 10 –én a Saint germani – i békeszerződésben népszavazás nélkül 300000 lakossal Magyarországról lehasított, később Burgenlandnak nevezett területet Ausztriához csatolták.

A magyarok kétoldalú tárgyalásokat szorgalmaztak, nagyon komoly diplomáciai offenzívát nem indítottak. Ennek részben az volt az oka, hogy

1. A Csallóközt szerették volna mindenképpen megtartani,

2. Ausztria is vesztes állam volt, a nagyhatalmaknak közömbös volt a magyar elképzelés szerint, hogy mennyi területet kap.

3. Tudták, hogy nincsen katonai ereje az osztrákoknak ahhoz, hogy a nyugati határsávot megszállják és megtartsák.

4. Az érzelmi felháborodást sem lehet lebecsülni. Magyarország nem akart belépni a háborúba, Ausztria és Németország rángatta bele, de egyik állam sem szenvedett ilyen borzalmas veszteséget. Ráadásul Ausztria, az egykori szövetséges magyar területeket követelt, ezt az adott helyzetben hullarablásnak, hullagyalázásnak tekintették. A magyar közvélemény szerint Ausztria aljas módon hátba döfte szövetségesét. A felháborodás iszonyú volt. Budapesten senki nem tudta és nem akarta elképzelni, hogy engedményt tegyen Ausztriának, akinek nagyobb felelőssége volt az összeomlásért. Még Kun Béla is magán kívül üvöltette: egy négyzetcentimétert sem!

Tárgyalások indultak Magyarország és Ausztria között, a magyarok egyértelműen a terület nagy részét meg akarták tartani, hónapokon át tartott az alkudozás minden eredmény nélkül.

1920. december 23 –án Nagykövetek Tanácsa felszólította Magyarországot, hogy Ausztriának adja át a neki ítélt területeket.

A magyar kormány húzta az időt. 1921. január 4 – én a minisztertanács kijelentette, hogy a követelést nem teljesítik, mert a nagyhatalmak a békeszerződést még nem ratifikálták. Kijelentették, nem ürítik ki addig Burgenlandot, amíg a jugoszlávok nem hajlandók Baranyából kivonulni. A ratifikálás megtörtént, de a jugoszlávok az előírt időpontig (1921. augusztus) nem kezdték meg csapataik kivonását. A magyarok sem ürítették ki Burgenlandot. A kormány taktikázott, hallgatólagosan támogatta a nyugat-magyarországi fegyveres felkelés előkészítését. A kormány semmit sem tett annak érdekében, hogy a felkelő csaptok bejussanak Burgenland területére. (Sőt!) Azt sem gátolta meg, hogy ezek a csoportok fegyverhez jussanak. (Sőt, ő pénzelte őket! Amikor később vállalták a felkelő csapatok eltávolítását, semmi egyebet nem kellett tenniük, csak a pénzt megvonni)

A Prónay zászlóaljat és az Osternburg csendőrzászlóaljat a kormány küldte ki a régióba, más csoportok viszont önkéntesen szerveződtek, és a kormánytól függetlenül tevékenykedtek.

Az Osternburg zászlóalj fegyelmezett volt, vezetője monarchista, aki Nyugat - Magyarország megtartása mellett IV. Károlyt akarta a magyar trónra emelni. A párbajbotrány miatt nyugdíjazott, korábban véreskezű Prónayt most reaktiválták (ez nem lehetett véletlen), mindenki őt tekintette a tényleges parancsnoknak. Most szelíden, emberségesen viselkedett, szerette volna valamennyi csapat felett átvenni a parancsnokságot, de ez nem sikerült neki. Friedrich István önkéntes egysége kicsi volt, elegáns, fegyelmezett, de ezek a csapatok csak más felkelő csoportokkal kerültek konfliktusba, az osztrákokkal nem. A Héjjas testvérek (Iván és Jenő) által vezetett különítmény nem ismert sem törvényt, sem tekintélyt, rettegésben tartotta a helységeket, falvakat, inkább ártottak a magyar ügynek, mint használtak.

A helyi erők közül a legaktívabb a Selmecbányáról 1918 –ban elmenekült Bányászati és Erdészeti Főiskola diákjaiból álló csoport. Különítményüket Osternburg bevonta zászlóaljába. Részt vettek a harcokban, és nagy propagandát fejtettek ki a népszavazáskor, aktivitásukban szerepet játszott a hazaszeretet, és az is, hogy nem akartak ismét menekülni. Budapestről a Műegyetemről is érkeztek diákok.

Burgenlandot két zónára osztották: az A zóna nem lehetett vita tárgya, a B zónáról még egyezkedés folyt. Augusztus 26 –án a reguláris egységek megkezdték a kivonulást az A zónából, augusztus 27 – én a soproni helyőrség gyászfátyolt kötött a csapatzászlóra, és elhagyta a várost. A lakosok és a katonák sírtak.

Augusztus 28 – án Bethlen bejelentette, hogy felfüggesztik a B zóna kiürítését. Ekkor érkezett az Osternburg csendőrzászlóalj Sopronba, a csapatok az A és a B zóna találkozásánál vertek tanyát. Kitört a Nyugat – magyarországi felkelés. Már korábban, augusztus 22 – én összecsapás volt Pinkafőnél, augusztus 28 –án pedig Ágfalvánál. Augusztus 29 –én Osternburg a zászlóaljába vonta a főiskolások karhatalmi egységét és Sopron környékén minden katonai szolgálatra alkalmas fiatalt bevonultatott.

Pár napos csend következett. Szeptember – 4 –én becsaptak a magyarok az A zónába, tűzharc bontakozott ki Kismartonban, és Kishöflányban (főiskolás osztag), szeptember 5 –én Lajtaujfalunál, majd Szentmargitbányánál. Szeptember 7 – én este 8 – kor 100 felkelő indult el Sopronból, és elűzték az osztrákokat Ágfalváról (ez volt a második ágfalvi csata).

Az osztrákok belátták, hogy csendőrökkel nem tudja megvédeni a területet, kivonták erőiket,  és kérték a nagyhatalmakat, hogy hadd vonultassanak be katonaságot, de ezt megtagadták tőlük, nem akarták a helyzetet még jobban elmérgesíteni. Egész Burgenland ismét magyar kézre került.

Bekövetkezett, amitől a nagyhatalmak féltek: a helyzet kezdett ellenőrizhetetlenné válni. Prónay egy szövetséges tisztnek kijelentette már szeptember 24 – én, hogy fütyül a magyar kormányra, és kész arra, hogy betörjön Ausztriába, és megdöntse az osztrák kormányt. Szeptember 24 –én jelentős betörést hajtott végre Bruck térségében, egyre több felkelő csoport jelentette ki, hogy nem ismeri el a kormánypolitikát. Október 4 – én Prónay proklamálta egy önálló kis államocska, a Lajta Bánság megalakítását.

A helyzetet csak az oldhatta meg, ha a magyarok az irreguláris erőiket visszavonják. Erre akkor lettek volna hajlandók, ha biztosítják számukra Sopront és környékét, valamint az igazságos határ kijelölését. A nagyhatalmak egymás közötti diplomáciai huzavonája után a magyar kormány képviselőjét meghívták Velencébe tanácskozásra.

Velencében megállapodás született, a magyarok vállalták, hogy a felkelőket lefegyverzik, és magyar területre vonják őket vissza, Sopronról és a környező 8 faluról pedig népszavazás fog dönteni. Bethlen miniszterelnök kérte az igazságos határkiigazítást is, de a nagy ellenállás miatt ehhez nem ragaszkodott mereven. Az osztrákok pedig vállalták, hogy azok akik a nekik ítélt területen a magyar nemzeti mozgalomban részt vettek, nem szenvednek majd el retorziókat, nem fogják a magyar közalkalmazottakat tömegesen elbocsátani. Október 13 –án az okmányt ünnepélyesen aláírták.

1921. december 14 – én tartották meg a népszavazást, Magyarország történetében ez volt az első. 37509 lakosból 18894 lakosnak volt szavazati joga, a 90 % -uk szavazott. Az osztrákok mai napig azt hangoztatják, hogy a magyarok elcsalták a választásokat. (Szerintem meg ők csalták el tőlünk Nyugat – Magyarországot).

Tény, hogy a választójogosultak ellenőrzésére kevés volt az idő. Így megállapíthatatlan számú, de valószínűleg több száz olyan lelkes hazafi is volt, akik jogtalanul szavaztak, mert nem voltak helyi lakosok (de beutaztak a városba). Állítólag halottak nevére is állítottak ki szavazócédulákat. Mindez azonban érdemben nem befolyásolta az eredményt. Nagy szerepe volt Thurner Mihály soproni polgármester kampányának, és a selmeci diákoknak. 500 – 600 diák járta a házakat, a mozgássérülteket, betegeket eltámogatták a szavazóhelyiségbe, ha voltak csalások, azokat ők követték el. Megszerették Sopront. Nem akartak újra költözködni. A legfontosabb azonban az volt, hogy Sopron német lakosságát nem fűzték szoros kapcsolatok Ausztriához, asszimilálódtak nyelvben és mentalitásban is. Az eredmény csak Sopronban volt jó, vidéken a magyar szavazók alulmaradtak, (ez azt is mutatja, ha szélesebb területen tartottak volna népszavazást, az eredmény a magyarok számára nem lett volna kedvező).

.            Sopron                       Vidék                 Összes

Au          4620                            3607                  8227

Mo         12327                          3007                   15334

 

Mivel a szavazatokat összesítették, jelentős magyar siker született: Sopron és a környező 8 falu Magyarország része maradt. 1922 január 1 – én a szövetséges katonai egységek díszszemlével búcsúztak a soproniaktól, és bevonultak a magyar csapatok.

A békeszerződés, a népszavazás és a későbbi határigazítás 4010 km²-t csatolt Ausztriához.  (Ez 1918 előtt egy közepes nagyságú megyének felelt meg). 327 települést érintett, ebből két városi jogú volt: Kismarton és Ruszt.

 

Moson vármegye      28      8,6%

Sopron vármegye      104     31,8 %

Vas vármegye            195     59,6 %

 

A határvidéki járások településeinek 60 % -a Ausztriához került, Vas vármegye vesztesége volt a legnagyobb.

Burgenland természetföldrajzi értelemben nem önálló egység. Sopron elvesztése különösen érzékenyen érintette az osztrákokat. Az államelnök kijelentette, Sopron nélkül nincs is értelme Burgenlandnak. Sopron lett volna a tartomány fővárosa, ahova sugarasan vezetnek az utak. Így Kismarton lett a központ. Ezeknek a területeknek annyira eltérő volt a fejlődése, belső élete, hogy nem csatolták a nagy hagyományokkal rendelkező ausztriai tartományokhoz, hanem önálló egységgé alakították. Az első tartományi elnök nevezte el Burgenlandnak. Nem azért, mert nagyon sok az ősi, középkori vár ezen az egykori magyar végvidéken, hanem azért, mert minden magyar megye elnevezésében, ahonnan elszakítottak területet, szerepel a burg szó (Sopron = Ödenburg, Moson = Wiesenburg, Vas = Eisenburg)

 

Az elpusztult burgenlandi magyarság

Az ország nyugati végvidékén határvédelmi sávot építettek ki az Árpádok. Az őrség, őrvidék elnevezés a határőrizetből származik. Az őr - ir védelmező férfit jelent. A három őr elnevezésű falu a Pinka völgyét ellenőrizte. Erre utal Őrisziget címere. Az egy lábon álló, a másik lábával valamilyen tárgyat markoló daru az éberséget jelképezi. Hiszen ha elbóbiskolna, a tárgy vízbe esne, ami a madarat felébresztené. A gyepűrendszer jelentősége egyre csökkent, majd meg is szűnt. Szalonak és Borostyánkő várárnak felépülése után a határőrfalvak elvesztették stratégiai szerepüket.

Felsőőr a későbbi századokban kereskedelmi jelentőségre tett szert. A 15. században a forgalom a szűk patakpartokról a folyók mellé tevődött át. A Szombathely - Pinkafő - Alpok útvonal a Pinka széles bal partján, Felsőőrőn vezetett keresztül. A falu fontos átrakodó állomás lett, 1841 - ben piac és vásárjogot kapott, 1888 - ban épült meg a Pinkafő - szombathelyi vasútvonal, és a helység városi rangot nyert. Ez az etnikai arányokat kedvezőtlenül befolyásolta: miután létrejött a vasúti összeköttetés az osztrák iparvidékekkel, nőtt az idegen ajkúak száma. Míg a felsőőriek 23 % - a magyar, a félreeső helyen meghúzódó alsóőriek 87, 1 %- a, az őriszigetiek 77, 2 % - a magyar.

Az Árpádok korában a nyugati határszélen folyó sűrű háborúzások következtében a határőrvidék magyar lakossága fokozatosan pusztult. A kialakult központi hatalomnak mind kevesebb érdeke fűződött ahhoz, hogy a határőrvidék településeit magyar népelemmel töltse A magyarság helyébe fokozatosan németek kerültek.

Szemléletesen mutatja ez folyamatot a nyelvészet: a különféle írásos emlékekben a magyar településnevek helyén a német elnevezések egyre gyakrabban felbukkannak, majd általánossá válnak kb. a 16. század második felétől.

Az ősi magyar lakosság fogyásában nagy szerepet játszott a török és a török hadviselés. A Kőszeg ostromát kísérő rablásokat, pusztításokat, mészárlásokat (1532) a vidék magyarsága már nem tudta többé kiheverni. A magyar népelem utánpótlást nem kapott, német csoportok viszont folyamatosan költöztek be a vidékre. Sőt, a török elől jelentős számban húzódtak fel északabbra horvátok is. Az. egyre inkább nyelvszigetté váló magyar falvak megmaradásának elősegítője lehetett kisnemesi státusuk. Ennek révén kezdetben a beköltözőket magukba olvasztották, amit a német nevet viselő magyar családok is bizonyítanak. Helyenként a protestáns vallások korai felvétele is bizonyos elkülönülést jelentett a beköltözőkkel szemben, az idők folyamán, a földesúr nyomásának eleget téve, sokan rekatolizáltak.

A figyelemre nem méltatott Burgenlandi magyarság

A burgenlandi magyarságot kevésbé tartja számon a hazai közgondolkodás. Ennek több oka van.

1. Kicsi a létszámuk, még az Ausztriában élő magyarságon belül is kisebbséget alkotnak. Az 1980 – as adatok szerint az ausztriai magyarok száma 70000, Burgenlandban 10000 – en élnek. A bécsi magyarok száma is háromszoros a burgenlandinak.
2. A sajátos társadalmi szerkezet is befolyásolta ezt: a nincsen értelmiségi rétege a magyar közösségnek.
3. Az elszigeteltség is hozzájárult ehhez, az anyaországgal a kapcsolattartás lehetetlen, vagy körülményes volt.  Az évtizedekig tartó utazási korlátozás, nem volt mód az érintkezés fenntartására. Amikor már háromévente lehetett utazni, a magyarok elsősorban Ausztrián túlra igyekeztek. A vasfüggöny, a vízumkényszer, később a határon várható kellemetlen vizsgálatok elvették a burgenlandiak kedvét a látogatástól. Végül a burgenlandiak éltek egyedül a magyar kisebbségek közül polgári demokráciában és jóléti államban (ez elősegítette az asszimilációjukat).

 

Demográfiai folyamatok

1920 és 1981 között a tartomány lakossága szerény mértékben csökkent, 8,5 %  -al, a német anyanyelvűek illetve az ehhez a kultúrkörhöz tartozók száma nőtt, 10,9 % al. A kisebbségeknél jelentő a fogyás: a horvátok, több mint a felére, a magyarok egyhatodára csökkentek. A magyarok legnagyobb vesztesége kb. 10000 fő 1920 – 1923 között következett be. Ennek legfőbb okai:

1. A magyar állami alkalmazottak (közigazgatás, katonák, vasutasok), értelmiségi családok magyar területre költözése
2. A nemzeti hovatartozásukban bizonytalan elemek asszimilálódása
3. Az USA – ba való kivándorlás. Ez Ausztriában később kezdődött, és tovább tartott, mint a történeti Magyarország egyéb területein.

Az utolsó nagy létszámvesztés és talán végleges megroppanás 1934 – és 1951 között következett be, ez 50 % - os csökkenést eredményezett. Ehhez a hitleri időszak is hozzájárult. A felekezeti iskolákat államosították, a magyar tanítási nyelvet megszüntették, a háborús események is komoly vérveszteséget okoztak.

1951 – 1971 között a magyar lakosság lélekszáma stabilizálódott. Az 1956- os forradalmat követő menekülthullám sem okozott emelkedést. A hazáját elhagyó értelmiséget és egyetemistákat nem vonzotta ez az elmaradott terület: nem volt felsőoktatási intézmény, nem voltak értelmiségi állások, de más társadalmi rétegek számára sem biztosított megélhetést: kevés volt a munkaalkalom. Más nyugati országok presztízse nagyobb volt. Aki pedig mégis Ausztriát választotta új hazájának, Bécsbe vagy a nagyobb városokba költözött (Graz, Linz, Innsbruck), ahol magyar egyesületek és intézmények is működtek. A nyugat – európai magyarok burgenlandi letelepedése és ingatlanvásárlása csak a 70 – es, 80 – as években erődösödött meg, de ez az etnikai arányokat nem módosította.   A 80 – as években viszont ismét erősödött az asszimiláció

 

A magyarság területi megoszlása

Az 1981 – es népszámlálás 158 helységben mutatott ki magyar nyelvű lakosokat, de ezek túlnyomó többségében 10 főnél kevesebb magyar élt.

Burgenlandban nem alakult ki egységes magyar települési tömb, csupán kisebb nagyobb, pár falut, helységet alkotó népesség-koncentrációról beszélhetünk. A nagyobb közösség fokozottabb védelmet jelent a beolvadás ellen, ezért a nagyobb etnikai központokba törekedett a magyarság. A burgenlandi magyarság abszolút többsége, 57,5 % a felsőőri járásban él, és ezen belül 93,7 % három településen: Alsó, - Felső – őrön és Őriszigeten.  Abszolút többségben a magyarok csak Őriszigeten (57,9%) és Alsó – őrön (88,2%) vannak.

 

Településszerkezet

A Felső-Őrség falvaiban (mint a magyarországi Göcseji és a Vas megyei térségben) a szeres települési forma a jellemző. Ez nem általános Burgenlandban, a tartomány falvainak többsége rendezett gyepteres vagy útmenti község. A Tatárjárás illetve a török pusztításai után földesúr jelölte kis számikra a faluhelyet, és ezek így alakultak ki. Az őrvidéki három falu azonban ősi település. Stratégiai helyeken települt le nemzetségenként és áganként a határvédő népesség. A nemzetségre utal a szeg elnevezés, Felsőőrött a Felszeg és az Alszeg két nemzetségre utal, szállásaikat nagy szabad térség választotta el  egymástól, Alsóőr és Őrisziget egy nemzetség lakhelye volt. A szegeken belül alakultak ki a szerek, a nemzetségből kivált nagycsaládok erdők irtásával, szántóföldek kialakításával hoztak létre önálló telephelyeket. A szerek között is voltak szabad térségek, de ezek lényegesen kisebbek voltak. Elnevezésüket a családról kapták, így Felsőőrben ismerünk Farkas-szert, Szabó-szert stb. Ez még akkor is megmaradt, amikor házasodás, elköltözés, kihalás következtében az adott területen ilyen családi nevet senki sem viselt.

A sajátos településszerkezet következményeként a házak közelében elsősorban kertek terültek el, és azt vették körül a szántóföldek. A korai időkben a házakat nem kerítették körül, az állattartást szolgáló melléképületek a településen kívül helyezkedtek el. Erre utal az is, hogy az udvar (dvor) és az utca (ulica) szláv eredetű szavak, a magyaroknak ismeretlenek voltak ezek a fogalmak. A települést kerítették körül, hogy a marha, a ló ne tévedjen a faluba, az aprójószág ne széledjen szét, és ne pusztítsa a vetést. A kivezető utakra pedig kapukat építettek. (Őriszigeten 1964 – ben még megvolt a gyepűkapu helyén álló fakapu). Amikor a nagyállattartás kiszorult a pusztákra, akkor kezdték a házakat bekeríteni. Hosszú folyamat volt, még a 19. században is törvényt kellett hozni erről. Felsőőrött a 18. században tiltakoztak ez ellen, azzal érvelve, hogy így a keskeny utcák tovább szűkülnek.

Őrszigeten több udvar tartozott egy csoportba, melyeket csak gyalogösvény választott el egymástól, ezeket a csoportokat már szélesebb utca különítette el. A 19. század elejétől kezdve megindult az összeolvadás és kialakult az utcahálózat. Felsőőrben ez a folyamat már a 18. században megkezdő­dött, amikor polgári foglalkozásúak, elsősorban kézművesek egy utcában telepedtek le.

 

Az udvar

Az utcára a keskenyebb oldalával forduló, hosszúkás szalagtelek vált általánossá. Kerítés övezte.  Ennek egyik oldalán helyezkedett el a lakóház, az istál1ó és a pajta (csűr), de olykor ezek derékszöget képeztek, és így lezárták az udvar hátulsó részét. Régebben a lakóházzal szemben kisebb gazdasági épületeket (pl. szín, ól stb.) is emeltek.

Ezzel lényegében létrejött az úgynevezett kerített ház, az építmények nagyságuktól függően kisebb vagy nagyobb udvart fogtak közre. (A ház tágabb értelemben, a felsőőrségi nyelvjárásban  lakóházat, a hozzá tartozó telket építményeivel szerszámaival és az egész gazdálkodást egyaránt jelentette.) A 19. század első felében még épültek ilyen lerendezésű porták.

 

A ház

Felsőőr vidékén a legrégibb építkezési mód a téglalap alakú, zsúpfedeles, fából készült boronaház, illetve kontyos ház. A hagyományok szívós továbbélését mutatja, hogy még 1900 – ban is ez volt jellemző Őriszigetre és Alsóőrre. A ház négy sarkán nagy köveket süllyesztettek a földbe, erre tölgygerendákat helyeztek keresztkötéssel, magát a falat fenyőgerendákból rakták, melyeknek sok esetben a kérgét sem hántották le. A gerendafalat az asszonyok tavasszal minden évben újratapasz­tották és meszelték. A házat zsúptető borította. A tető az udvar hosszában félméternyire kiugrott, ezt nevezték csurgónak. Alatta 20 centiméterrel megemelt, döngölt agyagból készített szűk folyosó húzódott. Ezt gömbölyű gerendákkal szegélyezték.

A zsúptető, a falaktól is előrenyúlt, a kiugró konty alatt gyümölcsöt és kukoricát szárítottak.

A faépítkezés a 19. század végétől kezdett háttérbe szorulni, helyét a kő, majd a tégla és részben a vályog váltotta fel. E folyamat eredményeként 1975-ben Felsőőrben 5, Alsőőrben csak egyetlen egy faházat lehetett találni.

Az előreugró tetőzetet most már oszlopokkal támasztották alá. Ennek oka részben a megváltozott építési mód volt, részben a divat is ezt diktálta. Így alakult ki a nemesi udvarházak mintájára az oszlopos, bolthajtásos tornácos kuriális stílusú parasztház. Burgenland más területein is ismert, de csoportosan csak a magyar falvakra jellemző.

A tornácos házat később olykor vályogból is építették, sőt az oszlopokat is vályogra emelték, és a szalmatetőt sem cserélték fel minden esetben cserépre, illetve palára.

A lakás

A ház hosszanti oldalán lehetett belépni az előtérbe, a pitvarba. A boronaházaknál a pitvartól a füstös konyhát fal választotta el. A konyha az ajtajával szemközti falba vésett kis ablakon kapott némi fényt. Mellette egy négyszögletű lyukat alakítottak ki, itt sötétedés után gyantás fenyőág világított. A tűz szabadon égett, a füst a konyhaajtó feletti lyukon a pitvarba szállt, és onnan az udvarra távozott. Később a konyha szabadkéményessé vált, vagyis egy nyitott tölcsér a füstöt a padlásra vezette. (Arra is ismerünk példát, hogy a szomszéd telke felé vágott kis lyukon távozott.) A tégla és kőépítkezés elterjedésével megszüntették a pitvar és a konyha közötti falat, a szabadkéményes tűzhelyet pedig felváltotta a zárt kéményű kemence.

A konyhában vályogból építették az asztalt, ezt deszkával borítottak. Ezzel szemben a lakószoba felől helyezkedett el a tüzelőpadka, itt nyílt tűzön is lehetett főzni. A tálak, tányérok és a felakasztható főzőedények a falon függtek. A falra erősítették még azt a polcos szekrényt is, melyben a főzéshez szükséges lisztet, sót, zsírt, tojást stb. kisebb mennyiségben tárolták. Csaknem minden konyhában falikászlit is építettek a falba, melyet faajtóval lehetett bezárni.

Az előtérből egy ajtó vezetett a házba (szoba), mely - különösen télen - nemcsak az egész család hálóhelye volt, hanem a munka színtere is. A szoba bejáratával szemben ugyan­csak az előtérből nyílt a helyiek által pincének nevezett kamra, amelyben a terményt, a szerszámokat tárolták. Ez a helyiség a múlt század második felétől kezdve általában szobává alakult.

A ház szűkebb értelemben a lakóháznak azt a szobáját jelentette, amelyben a család életének, munkájának jelentős része folyt.

A szoba egyik legfontosabb bútordarabja a láda, festett alakban a 19. század első felében tűnt fel. A század második felében megjelent a ruhaneműk tárolására használt, és a két ablak közé helyezett fiókus sublát, a szekrény csak a 20. század elején terjedt le. Mivel ezek magasabbak voltak, a szoba berendezésének jellegét jelentősen megváltoztatta. Ezeket a bútorokat elsősorban Nyugat-Ausztriából beköltözött, és főként Felsőőrben otthonra lelt asztalosok készítették, de egy – egy magyar asztalos család is hírnévre tett szert (pl. az alsóőri Gaál család). A 19. század második felében egy télen úgy 200 ládát is elkészítettek a műhelyükben. Ezek törökkék vagy barna alapszínt kaptak, a család nőtagjai nagyobbrészt biedermeier stílusban festették ki őket. Egy-egy asszony rendszerint csak egy színnel díszített, úgyhogy a ládák valósággal futószalagon készültek.

A láda szimbólum is volt: a családok társadalmi és anyagi helyzetét tükrözte. Ugyanis ebben helyezték el a menyasszony kelengyéjét, majd a lakodalmat követő reggelen szekérre tették, és zeneszóval vitték el az új asszony otthoná­ba. A menetet (na és persze a ládát) az egész falu figyelte, értékelte, és ha a láda nem volt megfelelő, jaj volt az új asszonynak, még gyermekei is előhozakodtak vele. A menyasszonyi láda a két világháború között egyre inkább kiszorult a szobából, és mily szomorú sorsra jutott: lisztet, hüvelyeseket, esetleg elhasznált ruhaneműt tartottak benne.

A szoba berendezése 1880 előtt sarkos volt, vagyis az asztal az udvar felőli sarokban állt két paddal. A másik oldalon egymás végében két ágy helyezkedett el, a két ablak közé pedig a ládát tették, de szükség szerint még a pad másik oldalára is kerülhetett egy vagy két láda. A székek az ágyak előtt sorakoztak. A szoba egyik, ablak felőli részét foglalták el a bútorok, a másik részében állt a kályha, a téli hónapokban a férfiak itt javítgatták a faeszközöket, vagy újakat faragtak. A gazdasszony és lányai itt fontak, a tollfosztást is itt végezték, s erre az alkalomra egy ideiglenes asztalt állítottak fel falábakra, mellette pedig tuskókra fektetett deszka volt az ülőhely.

Gazdálkodás

A megélhetésének alapja a földművelés volt, de a gazdák csak apró, illetve elaprózódott földekkel rendelkeztek. Alsóőrben a gazdaságok 63%-ának csupán 1-5, a 30%-nak 5-10, 4%-ának 10-20, 3%-ának pedig 0-1 kh közötti birtoka volt. Hasonló helyzet alakult ki Felsőőrben is. A nagyobb (10-15 katasztrális hold) birtokoknak is csak a fele volt szántó, a többi rét és erdő. A gyermekszaporulat magas volt, családonként szinte általános volt a 4-6 gyerek, de ennél több is lehetett. A birtok a gyerekek számának megfelelően osztódott, és folyamatosan csökkent. Ezek az elaprózott gazdaságok a második világháború után már egy-egy család megélhetését sem tudták biztosítani. A magyar lakosság - különösen Felsőőr - földművelő, paraszti jellegének fokozatos megszűnt.

Külön réteget képviselt a nagybirtokokon dolgozó cselédség, nagyrészük a magyarok közül került ki. Köztük és a faluban élő parasztság között szinte semmiféle kapcsolat nem volt.  Ez a réteg kimutatható egészen 1960-ig, ezután szinte néhány év alatt eltűntek, ahol korábban 50-60 ember dolgozott, csupán 5-6 traktoros maradt. A gyáriparban helyezkedtek el. Az egykori cselédek leszármazottai a cselédsorsot és vele együtt a magyar nyelvet is igyekeztek és igyekeznek elfelejteni.

A földművelést részben az Alpok térségének, részben a Dunántúli régióknak szokásvilága jellemzi. A vetőmagot Burgenland nagy részén valamikor vetőkosárból szórták, ezzel szemben Felsőőrben abroszt akasz­tottak a nyakukba, és abból szórták a gabonát. A sarlós aratás általában már az első világháború előtt eltűnt, felváltotta a kasza. A térségben használatos volt egy sajátos fajtája, a gabonakasza. Nyele rövidebb volt, úgy 130 - 140 cm, nem volt kalankója (fogója), ezt csak egy görbe fogantyú pótolta. Nehezebb volt vele dolgozni.

Alsóőrben újabban októberben rendezik az aratóünnepet. Ezt a régi szokást az egyház újította fel. Az arató- és a szüreti ünnep egybeolvadt. Egykor ez a vidék is jelentős borvidéknek számított, de a filoxéra a szőlőket kipusztította, ezek egy részét nem telepítették újra, mivel úgysem tudtak volna versenyre kelni a ruszti, soproni, vagy a Fertő vidéki borokkal. Ez magyarázza az egybevont ünnepet. A kalászokból font aratókoronához Újbúzából sütött kenyeret kötöttek, és különböző őszi gyümölcsökkel - a többi között szőlővel – feldíszítették. Az így felékesített aratókoronát külön szekér vitte, ezután egy másikon férfiak csépeltek fehér ingben és gatyában, majd a cigányok és a cirkuszo­sok szekere következett. Az egész ünnepséget a vendéglőben rendezett bál, vagyis mulatság zárta le.

Az állattartásban földművelésben hasznosítható ló és a szarvasmarha játszotta a vezető szerepet. A lovat szívesebben használták, ökör helyett pedig a legtöbb helyen inkább tehenet fogtak járomba vagy eke elé. Amikor mindenütt a ló vette át a szerepüket, akkor nőtt meg az eladásra történő állattenyésztés jelentősége. Az 1950-es évektől kezdve ezeket az állatokat kizárólag istállóban tartják. Alsóőr határának még napjainkban is 15 %-a rét, melyről jó minőségű szénát takarítanak be, de az utóbbi fél évszázadban megsokszorozódott a takarmány­növények jelentősége. Az alomgyűjtésnek sajátos formája a szakahúzás, ez a hegyvidéki területekre jellemző. Ha gyenge volt a termés, és kevés a szalma, akkor elsősorban a fenyőerdőkben, de lomberdőkben is, a lehullott levelet, elszáradt füvet összegereblyézték. Hátukon kosarakban olyan helyre hordták, amelyet szekérrel is jól meg lehetett közelíteni. A szaka könnyen magába szívja a nedvességet, s nehezen szárad. Ezért nem is a szabad ég alatt, hanem erre a célra épített szakaszínben tárolták. A szalmából jobb trágya lesz, a szaka jobban felszívja a nedvességet, s így a kettő keveréke volt a leghatásosabb.

Az első világháborúig lent és kendert egyaránt termeltek, a falvak határaiban erre külön területet jelöltek ki. Ma már csak a földrajzi nevek utalnak erre (pl. Felsőőrben Kendereskert). A kendertermesztés és feldolgozás megszűnésével együtt elhalt a hozzá kapcsolódó társas összejövetel, a fonó is.

A fonó egyik formája az volt, amikor mindenki a magáét fonta, a másik pedig az, amikor a ház gazdasszonyét. Ha az eladó lány kelengyéjét készítették, akkor ezt nem kellett visszasegíteni. Ilyenkor egy kis vacsora is járt, melegített musttal vagy teával.

A legények csak akkor jelentek meg a fonóban, amikor a munka már befejeződött. Nem magukban jöttek, muzsikust is hoztak magukkal, hogy eljárhassanak néhány táncot. A 19. Század végétől átalakult a fonó, a fiatalabbak felhagytak vele, csak az idősebbek művelték.

Szinte napjainkig fennmaradt a tollfosztás, idővel (20. század elejétől) csaknem kizárólag a leányok és a fiatalasszonyok összejövetelévé vált. Ez a két összejövetel őrizte meg leginkább a balladákat, a népdalokat is.

Díszítőművészet, mesterségek

A díszítőművészet, a népművészet nem hozott létre országos hírű alkotásokat a Felső-Őrségben. A 19. század elejétől vakolatdísszel ékesítették az árkádos házak homlokzatát, általában az építés évszámát kör alakú ornamentika övezi, sokszor virágmotívummal is díszítették. A felső-őrségiek, különösen a füstöskonyhák időszakában, nagyon sok cserépedényt használtak, ezek nagy része Muraközből, Felvidékről, Vas megyéből  származott, de a helyi fazekasság is kialakult. Elsősorban plúcert (bugyorga bugyogós korsó) készítettek Jobbágyiban. Vörösváron a fazekasok főként kályhacsempéket készítettek, korai biedermeier és szecessziós díszítéssel. Ezeket a szögletes csempéket mintákba nyomták, a megszáradt és megfelelően előkészített példányokat többnyire zöld mázzal vonták be.

A kézi balta, az ún. fokos, nemcsak védekező vagy támadó fegyver volt, hanem egyben jelezte viselőjének gazdasági-társadalmi helyzetét is. Ezt egykor csak a fegyverviselési joggal rendelkező kisnemesek hordhatták. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után a fokosnak megszűnt a társadalmi megkülönböztető szerepe, a nép szokásvilágban fennmaradt. Alsóőrben farsangvasárnap és hamvazószerdán tuskóhúzók papírvirágokkal és selyemszalagokkal díszítették fel, és mint vőfélybotot használták. Szerepe volt a lakodalmakban is. Mivel már nem harci eszköz volt, az első világháborútól kezdve az egészet fából faragták. A lakodalomban képletesen a menyas­szony megvédésére szolgál, ha valakinek sikerült ellopnia, akkor a vőfély borral válthatta csak ki. A fokos nyelét és fejét olykor faragással díszítették.

A legszebb faragásokat a mangorlón találjuk. A húsz cm széles és 70-90 cm hosszú keményfa mángorló felső lapját geometrikus és virágos díszítményekkel vésték tele. Ilyeneket Felső-Őrség minden falujában készítettek egykor, és a legény ajándékozta szerelme jeléül kiválasztottjának, vagy a fiatal férj a feleségének.

A hímzéseknek sem sok emléke maradt fenn Felső-Őrségben. Szerencsére a reformá­tus egyházak megőriztek úrasztalterítőket a 18. századból. Ezek ugyan különböztek a paraszti hímzésektől, hiszen az ajándékozók rendszerint a felsőbb nemesi rétegekhez tartoztak, de mivel a templomban állandóan szem előtt voltak, hatással lehettek a falvak hímzésmotívumaira is. Arany, ezüst és zöld fonállal hímezték, és sok rokonságot mutatnak a magyar nyelvterület más részeinek hímzéseivel. A fehér hímzést itt is a 19. század végéig  alkalmazták. Ezzel hímezték az ingek nyakát és kézelőjét, a lakodalmi ingeket, továbbá a főkötőket, de a halottaslepedőket is.

A halottaslepedőt házivászonból úgy állították össze, hogy két vagy három szélt összevarrtak és hosszát legalább két és fél méter hosszúságúra hagyták. A szélére hímzett szegély került, vagy csipkeszegélyt varrtak. Az első világháborúig nemcsak a magyar, hanem a környező horvát és német falvakban is fehér ravatal volt általános. A fekete ravatal elterjedni csak a temetési vállalkozók hatására terjedt el. A halottaslepedő a gazdasszony személyes tulajdona volt, leányágon öröklődött. Néha a felsőőri reformátusoknál, de az őrszigeti magyar evangélikusoknál is a templomnak ajándékozták a halottaslepedőt, mely ott az oltár díszítésére szolgált. A 19. század első felében főleg a keresztszemes hímzéssel varrt és edényből kinövő, késő-reneszánsz motívumokra emlékeztető rózsák és más virágok, levelek, indák fordul­nak elő a leggyakrabban.

Burgenlandban, így többek között Felsőőrön is, nagy hagyománya van a vesszőfo­násnak. Ez átmenetet képez a háziipar és a kisipar között: otthon készítik őszi napokon, a ház előtt, mikor a mezőgazdasági munkák szünetelnek, a helyi szükségletek kielégítése után kisebb-nagyobb mennyiségben el is adnak belőle. A nyersanyagot a nedves területeken növő fűzfa vékonyabb-vastagabb vesszője szolgáltatja.

A vastagabb, durvább anyagból a mezőgazdaság számára készítettek kosarakat krumpli, zöldség, gyümölcs szállítására, még ezeknél is nagyobbakat fontak a jószágtakarmány szállítására. A vesszőből font szekérkassal, kocsikassal kibélelték a szekér egész belsejét, és ez megakadályozta, hogy a szerszámok, termények lehulljanak. A már kiszolgált terményhordó kosarakba ültették a tyúkot, ilyenben hordták a tűzrevalót. A lehántolt vesszőből készültek a ruhakosarak, a kisebb nagyobb piaci kosarak. Díszesebb változataiban húsvétkor a sonkát, tojást, kenyeret vitték megszentelni a templomba. A kosárfonók áruikat rendszerint a heti piacon értékesítették.

Kisiparnak számított a bicskakészítés is Felsőőrben; ezért maradt fenn a mondás: Híres, mint az őri bicska. A késpengének való vasat elsősorban a stájer hutákból szerezték be,  több mester együttes rendelésére. Ha nem is érték el 18-19. században az angol, francia és német kések színvonalát, jó minőségűek voltak. A kést puha pengeacélból állították elő. Faszénnel táplált fújtatós kohókban felizzították az acélt, nehéz kalapácsokkal üllőn kikovácsolták, majd hidegvágóval feldarabolták. Az egyik végén kilyukasztották és a körömvájatot is béütötték közel a penge széléhez. Ekkor ütötte bele a mester a monogramját is. A felizzított darabot megkeményítették. Amikor a legfehérebben izzott az acéldarab, hirtelen vízbe mártották. Ezután a kikovácsolt a pengét ráspollyal a megfelelő méretre igazították, majd beleerősítették  az őz-, szarvasagancs vagy tehénszarv nyélbe.  A bicskák egy részét a környéken, illetve a Dunántúlon értékesítették, közvetítők révén az Alföldre is eljutott.

Ünnepi szokások

Felső-Őrség népszokásokban gazdag, mi csak párat emelünk ki.

A legtöbb szokás, hiedelem karácsonyhoz kapcsolódik. Karácsony estéjén a katolikusok böjtöt tartottak, és legfeljebb mákkal és túróval meghintett nudlit fogyasztottak a 19. század végéig. Ekkor tűnt fel a karácsonyfa, melyet kezdetben almával, mézeskaláccsal és papírszalagokkal díszítettek. Eleinte a gyerekek semmiféle ajándékot nem kaptak, erre inkább Mikulás- napkor került sor. A családfő néhány nappal karácsony előtt kiment az erdőbe, és kiválasztotta a legszebbnek tetsző fenyőfát, kivágta és hazavitte.

Az első világháborúig a 14-15 éves lányok az esthajnalcsillag feltűnése után betértek az ismerős házakhoz, és betlehemes dalokat énekeltek. A 19. században a 14-15 éves fiúk betlehemezni jártak: minden házba bekopogtak, de később már csak oda, ahol eladó lány lakott. Miután egy éneket a konyhabejárat előtt elénekeltek, behívták őket és pálinkát, kalácsot kaptak. A betlehemezés lassan kiszorult, ezen vidékről.

Alsóőr egyik legjellegzetesebb szokása az úgyneve­zett tuskóhúzás. Ha a faluban egész évben senki nem ment férjhez (ó, jaj, micsoda szégyen), akkor kerül sor erre farsanghétfőn. A legények kivágtak egy fát az erdőben, és behúzták a faluba. A legények és az eladó leányok vőfélynek és nyoszolyólánynak öltözve a fa két oldalára álltak, bevonultak a falu főterére, ahol a lányok a legényeket, azok meg a leányokat csúfolták. Ez prózában történt, a szöveget rendszerint tanult ember, többnyire tanító készítette, évente változott.

Húsvét szombatján, feltámadás után meggyújtják az őrségi végvidéken a húsvéti tüzet, hozzá a hulla­dék fát már napokkal korábban gyűjtötték az erdőn. Mikoron égett, a fiatalok ott maradtak, és a leányok meg a legények - sokszor kézen fogva - ugrálták át a tüzet. Ez a szokás a Szent István-napi tűzugrással keveredett. Ó, mivé teszi a népi világot a gazdagság: napjainkban a legények már motorkerékpárral ugratják át a tüzet, és fa hiányában sokszor használt autógumit dobnak a tűzre. (Ausztriai környezetvédelem.!!!!)

A húsvéti ünnepek előtt nagypénteken festették a tojásokat. A 20. századig  vöröshagymahéj főzetével színezték. A hígabb vagy sűrűbb főzet a barnától a csaknem sötétvörösig terjedő árnyalatokat adott. Később krepp-papírból nyerték ki a festékanya­got. Újabban a boltban vásárolható anilin festékek a színskála lehetőségét tovább növelték.

A horvát falvakban inkább karcolták a mintát a húsvéti tojásra, a magyarok viszont az ún. batikolásos technikát alkalmazták. Ez úgy történt, hogy a többnyire geomet­rikus mintákat megolvasztott viasszal rávitték a tojások felületére, majd ezután kerül sor a különböző színű levekben történő kifőzésre. Ez befogta az egész tojást, csak a viaszminta marad fehéren, miután lekaparták róla a viaszt. Újabban osztrák hatásként egyre jobban terjed a sablonokkal történő festés, ez sokszor feliratokkal is párosul.

A díszes húsvéti tojásokat, a keresztszülők ajándékozták keresztgyerekeiknek - első­sorban Alsóőrben, Őrszigeten és Felsőőrben. Ez utóbbi helyen a reformátusok színes (piros, zöld, kék) tojásokat adtak, de a nevük a színtől függetlenül: pirostojás. Amikor új minta vagy technika jelent meg, ezt sokan átvették, különböző divatok alakultak ki.

A gyerekek körében itt is szokás a tojások összekoccintása: az a győztes, akinek a tojása épen marad. Az egész Európában elterjedt tojásgurítás szokása is él még mind a mai napig: a tojást lejtőn gurítják lefelé: az a nyertes, aki a másikét eltalálja.

Nagyon sok szokás és hiedelem kapcsolódik a Luca-naphoz (december 13.) is. Ekkor vetik el egy cserépbe a lucabúzát; ha karácsonyra szépen kizöldül, egy gyertyát dugnak a közepébe, meggyújtják, és a karácsonyfa alá helyezik. Ettől azt remélik, hogy a család minden tagja egészséges lesz a következő évben, és jó termést takarítanak be. Ismert az őri végvidéken a lucaszék is, melyet hét napon keresztül, hétféle fából úgy kell faragni, hogy az karácsony estéjére készüljön el. Készítője elviszi az éjféli misére, és ha rááll, akkor az Úrfelmutatáskor meglátja, hogy a jelenlévők között hány boszorkány van a temp­lomban. Azok ugyanis nem nézhetnek az oltáriszentségre, hanem hátra kell fordítaniuk a fejüket. Ha észreveszik, hogy valaki leleplezte őket, azt üldözni kezdik; ilyenkor kölest vagy mákot kell elszórni, mert azt a boszorkányok összeszedik, és ezalatt, a lucaszék készítője elmenekülhet.