Pápább a pápánál

 

Kik vagytok ti, gyepűőrök? – A burgenlandi magyarság vasfüggönyei

 

( Margittai Gábor – Major Anita – Magyar Nemzet )

Élt egyszer Ausztria legnyomorúságosabb vidékén egy nép, szülőhazájának legkisebb, de legjobban boldoguló töredéke. Megvolt mindene, amit nemzetétől elvettek: szabadsága, vagyona; ám lassan meggyöngült, ami addig megtartotta: emlékezete, nyelve, kultúrája. E mesének lehet reményteli befejezése. Hol volt, hol lesz a „várvidéki” magyarság? – erről szól riportsorozatunk.

Hol vannak mostanában a burgenlandi magyarok? Hová tűntek külhoni „közéletünkből”, a határon túli közösségeket elemző aggodalmas beszélgetéseinkből? Vagy a hírekből, amelyek egyre gyakrabban és fenyegetőbben számolnak be a hazánk nyugati területeit szennyező Burgenlandról, netán a kihaló iskoláit magyarországi gyerekekkel, kétkezi munkahelyeit olcsó magyar munkaerővel feltöltő szomszédos osztrák tartományról. Hová lett úti beszámolóinkból, amelyek a hajdani Magyar Királyság egyik legmegkapóbb vár- és kastélyövezetéről lelkendeznek? Mintha a közeli Burgenland szakadt volna a legtávolabbra tőlünk. Azok a vármegyecsonkok biztosan, ahol valaha szép számban éltek hazánkfiai.
Nemrégiben mégis föltűntek ezek a láthatatlan magyarok a napi hírfolyamban – jellemző persze, milyen szövegkörnyezetben. A legenyhébb politikai éghajlaton élő, legkényelmesebben beolvadó kisebbségünk békéjét ugyanis szokatlan harci lárma dúlta fel. Ám ahogy az lenni szokott, a frontvonalak gyorsan megmerevedtek – és a felsőőri miseháború állásháborúvá változott a farsangi időszakban.
A vita még tavaly év végén robbant ki az őshonos ausztriai magyarság központjában, a dél-burgenlandi Felsőőrön (Oberwart).
*

Az egykor színmagyar településen a jelentős részben helybéli magyarok adakozásából épült templom fennállásának negyvenedik évfordulóján Erich Seifner osztrák plébános egyszerűen kizárta az anyanyelvi miséjére igyekvő maroknyi közösséget az Osterkirche alsó épületéből – onnan, ahová évekkel ezelőtt száműzte őket költségkímélésre és kis létszámukra hivatkozva. Hiába toporgott a bejáratnál a harminc felsőőri magyar, a sekrestyés megtagadta a kulcs átadását a plébános szigorú utasítására hivatkozva. Ezek után Seifner úr kijelentette: a továbbiakban elvárja híveitől, hogy évente néhány alkalommal közös osztrák–magyar mise tartassék – amelyen olvasnak fel ugyan magyar nyelven is, ám a liturgia döntően németül folyik. Ezek az alkalmak – milyen különös! – éppen a legnagyobb ünnepekre: karácsonyra, húsvétra, pünkösdre és úrnapjára estek volna, amit a katolikus magyarok leplezetlen és erőszakos németesítésnek tekintettek, ezért eltökélten megtagadtak. Seifner úr erre ultimátumot adott: ha nem egyeznek bele a közös misékbe húsvétig, végleg bezárja az alsó imatermet is klubtermükkel együtt, s a magyarok mehetnek papjukkal egyetemben a szomszédos Alsóőrbe isten hírével, ha már mindenáron magyar nyelven kívánnak imádkozni.
Legalábbis így értelmezik a történteket a felső- és alsóőriek.
A hír bejárta az osztrák és – természetesen kisebb hullámokat verve – a magyar sajtót, tartományi tisztviselők látogattak a városkába békíteni. A magyarok nehezményezték, hogy az egynyelvű osztrákok nem értik meg: miért nem tudnak lemondani ezen a négy ünnepen a tisztán magyar nyelvű istentiszteletről, amely sokak számára a kizárólagos alkalom, hogy magyarul beszélhessenek, magyarokkal találkozhassanak. Megkongatták a vészharangot: ha nem lesz anyanyelvű mise, szétszéled ez a néhány tucatnyi lélek is – ezzel megszűnik sok évszázados felsőőri közösségük.
S hogyan értelmezik a miseháború eseményeit az érintettek? Erich Seifner sokáig senkinek nem nyilatkozott. A Felsőőrben magyarul liturgiázó Keresztfalvi Péterrel, hosszas kapacitálásra, időpontot egyeztettünk, hogy a helyi magyar kisebbség lelki életéről kérdezzük, ám tíz perccel az interjú előtt fiatalasszonyt szalasztott utánunk Alsóőrben, hogy sajnos mégsem ér rá, majd legközelebb szívesen. Egyetlen általunk megkérdezett magyar sem adta nevét a fenti krónikához. Az a felsőőri magyar végképp nem, aki szerint mindez mondvacsinált konfliktus, puszta presztízsvita két makacs természetű fél között; és azt elfelejtik hangsúlyozni a „sértettek”, hogy Seifner úr évek óta magyarul tanul, jól beszéli nyelvünket, magyar nyelvű daloskönyvet adott ki, háza van Magyarországon. Kérése pusztán az volt, hogy a nagy ünnepeken legalább egyszer legyen együtt a közösség. Forrásunk szerint az ügyet különben sem az őshonos, hanem a Magyarországról kiköltözött magyarok koholták, akik még nem fogták föl, hogy „Ausztriában élünk, ennek az országnak a kenyerét esszük”.
Erich Seifner nemrégiben mégis megtörte a csendet, és nyilatkozatot jelentetett meg a felsőőri katolikus egyház honlapján. Kifejtette, hogy nem igaz az az állítás, amely szerint az ő 1992-es színre lépésével az „elnyomás és az önkényesség” ideje jött volna el a magyar hívők számára, hiszen velük közösen döntöttek úgy még abban az esztendőben, hogy csoportjuk leköltözik a Mária-kápolnába. A tavaly év végi jubileumi misére is hivatalosak voltak a magyarok, csak hát kevesen jöttek el közülük…
A klubterem mindenesetre a vita után is zárva maradt, és a magyar orgonistát sem fizeti többé az egyház.
Hogy azért idéztük a felsőőri esetet, mert jól jellemzi a burgenlandi magyarság mai kiszolgáltatottságát? Véletlenül sem. Kirívó eset. A burgenlandi magyarság – a szlovákiaival, a kárpátaljaival, a romániaival, a délvidékivel szemben – nem kiszolgáltatott. Ha mégis, elsősorban saját komplexusainak.


Látogatás az észak-burgenlandi Doborjánban (Raiding), Liszt Ferenc szülőházában. Nem lehet bemenni, mert az idegenvezető, bizonyos Krizmanics Gyula egykori jószágigazgató éppen német nyelven tájékoztatja osztrák csoportját a zeneszerző 1848-as szerepéről. Liszt nagy osztrák patrióta volt, ezért menekülnie kellett Kossuth Lajos elől, magyarázza. Amikor a magyarok kerülnek sorra, az idős ember nekik is elmondja a történetet, némiképp áthangszerelve: Liszt Ferenc nagy magyar hazafi volt, ezért menekülnie kellett Ferenc József elől. Látogatói csodálkozva vetik közbe: „De Gyula bácsi, ezt az előbb még másképp mondta!” Mire ő: „Ja, kérem! A németeknek németül, a magyaroknak magyarul.”
Pokolian nehéz körülhatárolni a burgenlandi identitást, mert billenékeny az ausztriai magyarok azonosulása helyi hagyományaikkal – példázza a bécsi magyarság egyik vezetőjének, a történész Deák Ernőnek az anekdotája, amely egy 2006-os szombathelyi turisztikai konferencián hangzott el. Deák szerint e történet azt a problémát is felveti, hogy egyáltalán mi tekinthető magyar örökségnek Ausztriában. A Felső-Őrség Alsó- és Felsőőrrel, Felsőpulyával, ahol „ezeréves ősök dadogó leszármazottjai” élnek? A várak? Az itt eltemetett első világháborús halottak? Az Enns völgyében fekvő admonti bencés kolostor Salzburgi évkönyve, amelynek 881-es esztendei lapja, tizenöt évvel a honfoglalás előtt, arról tudósít, hogy eleink Bécs alatt már megvívták az első csatát?
Maga Burgenland volna az örökség? – folytathatjuk a kérdést. De hiszen ez az osztrák–magyar történelem legmegmagyarázhatatlanabb, legindokolatlanabb jelensége, olyan területi egység, amelyre nem létezik mai magyar fogalom. A Várvidék Burgenland tükörfordítása, az Őrvidéket csupán bizonyos részeire értettük, mert volt bevált magyar elnevezésünk: Moson, Sopron és Vas vármegye. A történelmi Magyarország legnyugatibb végeiből kanyarították le a bajtársi Ausztria legkeletibb peremvidékét 1921-ben a nagyhatalmak.
– Nem jellemző, hogy háború után az egyik vesztes fél megrabolja a másik vesztes felet, márpedig Burgenland megalakításával ez történt – vélekedik Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés fidesz–KDNP-s kulturális alelnöke, akivel az impozáns szombathelyi megyeházán beszélgetünk. Kezünkbe nyomja a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című antológiát. „El tudják-e hitetni az osztrákok, hogy Liszt Ferenc Ausztriában született?” – áll a vádló kérdés a térképmellékleten. – Természetesen el tudták hitetni – legyint Majthényi keserűen. – A kisebbségek asszimilálását talán nyugati szomszédunk végezte el a legsikeresebben. Mivel többnyire vegyes lakosságú településekről volt szó, nem is esett nehezükre; ugyanakkor érthető a magyarok önkéntes és szorgos beolvadása az elmúlt kilencven évben. Mindenesetre sok az elvarratlan szál az osztrák–magyar kapcsolatokban – összegez a megyei alelnök.
– „Burgenland legnagyobb fiának – a hazája.” Ez áll a kismartoni Esterházy-kastélynál, a Liszt-szobor talapzatán – idézi Tilcsik György, a Vas Megyei Levéltár igazgatója. – 1991-ben, a tartomány létrejöttének hetvenedik évfordulóján a tartományfőnök Burgenlandot Ausztria legosztrákabb tartományának nevezte ünnepi beszédében, ami azért nem kis teljesítmény. Pápábbak akarnak lenni a pápánál, hogy utólagosan igazolják a német jelenlétet ezeken az egykori magyar vármegyei területeken, s ez kínos és nevetséges történelemhamisításokhoz vezet. Olyasféle tanulmányokat írnak, mint például a kézművesség a „XVII. századi Burgenlandban” vagy „Burgenland középkori oklevelei”.
Tilcsik György szerint azért alapvető a különbség az osztrák, illetve a román vagy szlovák „történetírás” között, mivel előbbit nem rosszindulatú, hanem kényszeres, sokszor naiv önigazolás hajtja, amin maguk az érintettek is jót nevetnek, ha a magyar kollégák fölhívják rá a figyelmet. Mostanában változik a helyzet, hiszen az Európai Unió jelentős összegekkel támogatja a multikulturális közösségek kutatását, s már nemigen éri meg e térség eredendően osztrák voltát bizonygatni. Aztán elmosolyodik a levéltár igazgatója:
– Akárhogy is van: a kismartoni Esterházy-kastély homlokzatáról nem lehet levakarni Álmos vagy Árpád arcképét.


Ha az utazó nem a kisebb határátkelőhelyeken lép át Burgenlandba, ahol lesben állnak az osztrák rendőrök, hogy negyveneurós büntetéssel vegyék el „illegális” átkelésért – kizárólag – a magyarok kedvét a „határtalan” Európától, abban az esetben könnyen szenvedéllyé válhat a kalandozás a várak földjén. Vasdobrától Köpcsényig megszámlálhatatlan kastélyromra, hegytetőre épült sasfészekre, magyar feliratú gyárépületre, harcmezőre, könyvtárra, sírkőre, Árpád-házi szentek szobraira, árkádos kisnemesi házakra bukkanhatunk, ami a Kelet-Ausztriáról való magyar közgondolkodást gyökeresen átalakítja. Legalább annyira érdemes a magyar kultúra legnyugatibb végvidékére utazni, mint a legkeletibbre; s legalább olyan mennyiségben bukkanhatunk magyar vonatkozású „kövületekre”, mint átellenben. Az Alpok és Pannónia köztes dombvidékén autózva megtapasztalhatjuk, milyen volt ezer esztendeje a magyar határőrizet, a gyepűrendszer, mert a hajdani őrt álló falvak ma is őrzik ennek a világnak a szerkezetét. Végigjárhatjuk a védvonalat, amely eleinte a Nyugattól óvta meg a Keletet, a török időkben a Kelettől a Nyugatot – a vasfüggöny felhúzásakor pedig az ázsiai „szocializmust” az európai „imperializmustól”. Ellátogathatunk a Batthyányak, az Erdődyek és az Esterházyak csodálatosan megmaradt váraiba, ahol a magyar arisztokrácia családi iratai, hadi lobogói és aranykincsei sokkal jobban megőrződtek, mint bárhol a magyar nyelvterületen; elmélázhatunk a borostyánkői Almásy-várnál, ahol a Homok Atyja, a Szahara-kutatató Almásy László született, vagy a Savariába vezető római utak, szentélyek darabjait tekinthetjük meg templomokba-iskolákba beépítve.
Ez a helyzet, ha keletről érkezünk. Ha nyugatibb osztrák tájakról, érthetővé válik, miért tűnik Burgenland Ausztria Nyírségének. A táj fésületlenebb, a kisvárosok és a községek múltbéli zárványaikon túl magukba gyűjtik mindazt, ami építészetileg jellegtelen, ízléstelen és provinciális. A nyugat-magyarországi településeken, például Szombathelyen vagy Sopronban ma is gunyoros borzadállyal emlegetik a „gumicsimmás” burgenlandi bevásárlóparasztokat, akik a kilencvenes évek elején igénytelen hordákban özönlötték el az itteni butikokat (igaz, e városok nagy részben nekik köszönhetik mai jólétüket). Nyilván odaát sem véletlenül került ki ebben az időszakban a Magyarok, ne lopjatok! felirat az üzletek kirakatába.
Csakhogy ami az osztrákok legfiatalabb és legigénytelenebb tartománya volt, az mára „napfényország” lett, mivel az alpesi államban itt a legnagyobb a napsütéses órák száma; s erre, a hajdani magyar várakra, valamint a termálfürdőkre egyre ütőképesebb turizmust lehet szervezni. Ami pedig nekünk mindig is szigetvilág volt, mivel nem csupán a határmódosítás, de már évszázadok óta kisebbségben és mélyszórványban élt itt a magyarság, az mára csak nyomokban tartalmaz „élő” magyar elemeket. A rend kedvéért: a történelmi Magyarország utolsó népszámlálása, az 1910-es szerint a mai Burgenland területén mindössze 9 százalékos, nagyjából 25 ezres volt a magyarság – jóllehet a lakosság 27 százaléka beszélt magyarul. Az impériumváltáskor a határvidéki járások településeinek 60 százaléka, szám szerint 327 került át a „túloldalra”. 1923-ban a lakosságnak már csupán 5 százaléka vallotta magát magyarnak; 1934-ben 10 ezer lélek, 4 százalék, ’51-ben 5251 fő, ami 2 százalékot jelent. A legutóbbi, 2001-es osztrák népszámlálás 6641 magyart „mutatott ki” ebben a tartományban, ám ebből körülbelül 4000 ember lehet az őshonos, a többi betelepülő, emigráns stb. Így ez a népcsoport tekinthető a legkisebb lélekszámú törzsökös magyar kisebbségnek – s ezzel még nem fogytunk ki a burgenlandi magyarok legjeiből.
Még két beszédes szám: 1998 – a 150. évfordulón ünneplik meg az elcsatolás óta először Felsőőrben az 1848–49-es forradalmat. 2000 – ekkor helyezik viszsza négy magyarok (is) lakta település – Alsó- és Felsőőr, Őrisziget és Felsőpulya – határába a kétnyelvű táblát, amelyet Ausztria 1938-as bekebelezésekor vetetett le a náci közigazgatás. Ám ekkorra szinte az is kérdésessé vált, hogy jobb-e későn, mint soha…


Szombathelyről nyílegyenesen indul az út az alig harminc kilométerre fekvő, néhány évtizede reménytelenül elérhetetlen Felsőőrre. Bucsunál még állnak a határőrség csúf betonfülkéi; s kifelé meg befelé is jószerivel csak magyar rendszámú autókkal találkozunk. Vas megye nyugati széle naponta jár át bevásárolni – azt mondják, 30–40 százalékkal kedvezőbb árú az élelmiszer, és általában klasszisokkal jobb minőségű –, tankolni – literenként 25–30 forinttal olcsóbb a benzin –, illetve a vasi szülők hozzák-viszik gyermekeiket a határhoz közeli osztrák óvodákból, iskolákból. Majthényi László megyei közgyűlési alelnök kimutatása szerint csak tavaly 2000 (!) magyarországi gyerek járt Burgenland alapfokú oktatási intézményeibe. Mintha Sárvár összes óvodását és iskolását kivonnák a hazai közoktatásból.
A „legmagyarabb” osztrák faluba, Alsóőrbe (Unterwart) tartunk, amely hajdani százszázalékos magyarságából hetvenet tudott megtartani. Szombathelyen előzetesen mindenki figyelmeztet: ne áltassuk magunkat, magyar szót így is csak nagy szerencsével csíphetünk el, ha végigsétálunk a falu hosszú főutcáján. A sok ezer éves országutat, a Pinka folyócska völgyét követve a szinte kizárólag németek lakta Vasvörösvárnál (Rotenturm an der Pinka) kanyarodunk le a főútról, s nem tudunk ellenállni: kitérőt teszünk a falu szélén, vadregényes angolparkban emelkedő, romos állapotában is lenyűgöző egykori Erdődy-kastélyhoz. „Tudom, legnagyobb argumentum ebben az, hogy úgyis elhagyattatom, s még talám az külső reménség is megcsal; mely ha mind úgy történnék is: mégis jobban szeretem tiszta, tökélletes lekiismérettel Istenbe vetni reménségemet egyedűl, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attúl is mind eltávoznom, mind érdemtelenné tenni magamat” – ezeket a sorokat is olvashatta a XIX. század végén Thaly Kálmán, irodalomtörténetünk leglelkesebb hamisítója és kutatója a vörösvári toronyszobában, miközben az ide menekített Rákóczi-levéltár anyagait böngészte remegő kézzel. II. Rákóczi Ferenc írta ezt 1711-ben, egy hónappal a kuruc kapituláció előtt hadvezérének, Károlyi Sándornak. A felbecsülhetetlen értékű dokumentumok a tűz martalékává lettek 1924-ben, amint a kastély az enyészeté: vizes, málladozó falait most állványzat borítja – évek óta tatarozzák, a helyiek szerint bécsi tulajdonú konferencia-központ lesz belőle.
Fölballagunk a dombtetőre emelt templomhoz. Mielőtt belépnénk, körbejárjuk a sírkertet: „Itt nyugszik Istenben boldogult Strass Adolf vörösvári plebános. Megh. 1901. nov. 13. élte 50. évében” – olvasható egy obeliszken. Ugyane síremlék talapzatán a szombathelyi kőfaragó szignója, majd más betűtípussal: „Zum Gedenken an Vinzenz Klöckl von 1931–1962 Pfarrer von Rotenturm…” Arrébb karcsú Krisztus-alak magasodik családi sírhely fölé, amelyen latin nyelvű címeres réztábla idézi Eugenius Comes Széchényi de Sárvár Felsővidék, valamint Henrietta S. R. I. Comitissa Erdődy de Monyorokerék emlékét. Odalent, a templomi kriptában megannyi Erdődy gróf és grófné várja az angyali harsonát, a Felsőőrt 1849-ben megmentő Istvánén magyar nemzetiszínű szalag. Odafönt, az oltáron pedig barokk aranypáncélban bizonyos S. Stephanus és S. Ladislaus, azaz a mi Szent Istvánunk és Lászlónk őrzi a vörösváriak lelki békéjét.
Elgondolkodva sétálunk vissza, idős férfiba botlunk, unokáját vezeti kézen fogva. Amikor Grüss Gott!-tal és jó napot!-tal köszönünk, megtorpan, hümmög, majd elborult arccal azt mondja:
– Magyarok? Já, én is az volnék. De mi itt már csak németül beszélünk. Nincs, ahol gyakoroljuk az anyanyelvünket. Ő nem is tud már magyarul – mutat unokájára, aztán továbbállnak. Nem értjük: csupán húsz kilométerre a határ, kőhajításnyira, Vasvörösvárral összenőve a magyar nyelvű Alsóőr.
Ám amint a Pinkát követve átérünk Alsóőrre, hamar megértjük.
– Az igazságot i-vel írják, ugye, különben gazság lesz belőle – hunyorít hamiskásan a nyolcvan év körüli Szabó Ernő. – Ahogy a régiek mondták: Isten veri a magyart, mert soha össze nem tart. Csak meg köll néznyi a szomszéd német zsellérfalut, Vörösvárt: ott nincs ám széthúzás! És itt van a mi kisnemesi falunk: mindenki irigyli a másik gyarapodását, sikerét.
Szabó Ernő az alsóőri hagyományőrzés motorja – mely társadalmi elhivatottság nem független gyűjtőszenvedélyétől. Házának nappaliját lószerszámok, sétapálcák, huszárkardok, megsárgult fotók, agancsok, faragványok lepik el. Büszkén kalauzol körbe egy-egy dédelgetett tárgyat a kezünkbe adva:
– Én vagyok a burgenlandi szíjgyártók utolsó képviselője – magyarázza, s megemel egy sallangokkal díszített jókora hámot. – Ez a mesterség inkább művészet, mint szakma, mert itt nincsen ám kaptafa.
Továbblépünk, a falon két egyenruhás férfi arcképe: az egyik a nagyapa, aki Galíciában esett el az első világháborúban, a másik az apa, aki ugyanerről a frontvonalról még huszártisztként jött haza, hogy a második világégés idején Alsóőr polgármestereként érje a halál: egyik este elsötétítéskor baleset érte az utcán.
– Édesanyám hétszáz dalt tudott, Gaál Károly professzor járt hozzánk Bécsből gyűjtenyi. Én már csak úgy kétszázat tudok, van is egy kis hangom, de most halt meg a testvérem, nem énekelhetek… – mondja elcsukló hangon Szabó Ernő.
Aztán, hogy felvidítsa magát, régi fényképet mutat, amelyen cifraszűrös fiatalember támaszkodik zsúpfedeles parasztház oldalának.
– Ez én vagyok ám, színjátszóként. Mert komoly darabokban is szerepűtem: karácsonykor a Bandi gulyásban, húsvétkor A toloncban, de előadtuk a Szeget szeggelt is. Persze hogy magyarul – forgatja kezében a képet Szabó Ernő. – Régen voltak szép szokásaink. Farsangkor a legények kibérelték a kocsmát, vasárnap volt a bál, hétfőn mentek tojást gyűjtenyi. Kedden volt a vánkostánc, a zenészekkel végigmasíroztuk a falut – de hamvazószerdába már nemigen lehetett beletáncolnyi. Hogy minél több tojást kapjunk, a vasárnapi bálon meg kellett táncoltatnyi az öregaszszonyokat is. Millen intelligenciával csinyáltuk ezt. Mondtuk illenkor: Margit, szabad…? – emlékezik sóhajtva az idős férfi. – Ma már nem tojást szednek, inkább pénzt.
Az utolsó burgenlandi szíjgyártómester (és nyerges meg kárpitos, tenné hozzá ő) végigélhette Alsóőr XX. századi hanyatlását, majd újjáéledését. Mint mondja, a harmincas évek végén már olyan nyomor uralta a vidéket, hogy mindenki lelkesen szavazott a Németországhoz csatlakozásra, az anschlussra, sőt az egész faluvezetőség belépett a nemzetiszocialista pártba. Emlékszik arra is, hogy inaséveiben, a második világháború után még szabadon jártak át a magyarországi határon fekvő Vaskeresztesre vörösborért, egészen a vasfüggöny megépítéséig, amint arra is kristálytisztán, hogy ezt követően, 1965-ben rendezték meg az első Csepreg–Alsóőr focirangadót (5:2-re nyert Csepreg). És amikor a burgenlandi faluban sor került a visszavágóra, a magyarországi csapatot kísérő két belügyes neki könyörgött, legyen résen, nehogy valamelyik Vas megyei futballista kint maradjon, mert akkor végük. Aztán estefelé, iddogálás és dalolgatás közben az egyik kísérő kijelentette: „Ti vagytok a magyarok, nem mi! Ebből a száz nótából jó, ha tízet ismerek…” Szabó Ernő rövid ideig volt polgármester, egyik szülőatyja és ma is gondozója a messze földön egyedülálló helytörténeti gyűjteménynek – a tartománytól és magyarországi szervezetektől számtalan kitüntetést kapott a magyar kultúra ápolásáért.
– Mit érez, amikor átlépi az osztrák–magyar határt?
– Nem érzem magamat teljesen külföldinek, mert beszélem a magyart. De hű osztráknak is érzem magam, mert nem tehetek arról, hogy ez a rész Ausztriához került. Amióta ismerem a feleségemet, egy szót sem váltottunk németül. De az unokánkkal a szülei már németül beszélnek, hiába szólok rájuk. Ebben látom a veszélyt: mindig kevesebb lesz a magyar nyelv. Most mégis több a remény, hiszen amíg állt a vasfüggöny, nemigen érdekelte az alsóőrieket a magyarságuk.


Amíg állt a vasfüggöny, élelmes osztrák turisztikai szakemberek nem hagyták kihasználatlanul a lehetőséget: a határhoz vezető dűlőutakat aszfaltozták, a látványt zavaró fákat kivágatták, parkolókat építtettek a buszoknak, amelyek ontani kezdték a nyugat-európai és tengerentúli csoportokat. Minderről a bécsi Deák Ernő számol be fent idézett előadásában. Hozzátéve, hogy az amerikai ladyk izgatottan várták, lesz-e „igazi” menekülés is, robban-e akna, meg hogy lőnek-e majd rájuk odaátról. Azonban a vasfüggönyszafarinál is volt lejjebb: a történész felidézi, amint a hatvanas években egy kismartoni szuvenírboltban furcsa ajándéktárgyra akadt: a határ menti őrtorony kicsinyített mására – méghozzá jádéból.
Kinek játékos relikvia, kinek kitörölhetetlen emlék.
Amíg állt a vasfüggöny, a határ két oldalán fekvő falvaknak semmi esélyük nem volt: elszigeteltség, szegénység és sorvadás várt rájuk. Amit az impériumváltás elkezdett, azt a keleti blokk kommunizmusa tökéletesítette. A magyarországi Őrség az egyik legreménytelenebb hazai zónává vált: az ausztriai Őrség csendben, szégyenlősen, megbélyegezve leszokott anyanyelvéről. Felsőőrben, ahol csak 1829-ben vezették be, hogy minden negyedik vasárnap német nyelvű szentmisét is tartani kell, ma jó, ha 18 százalékos a magyarság, s alig harminctagú a magyar nyelvű miséhez foggal-körömmel ragaszkodó katolikus közösség. A helyzet 1956 után sok szempontból romlott: az antikommunista, konzervatív szellemű politikai menekültek az osztrákokkal versenyben csepülték az őshonos burgenlandi magyarokat, mert azok a Balatonon nyaraltak, kapcsolatokat ápoltak magyarországi településekkel az enyhülés időszakában. A viták olyannyira elmérgesedtek, hogy Burgenlandban a magyar inkább szóba állt vagy házasodott osztrákkal, mint egy hazaszeretettől fűtött nemzettársával.
Nevezhetjük ezt magyar istenverésnek vagy őrségi skizónak. Akár Dél-, akár Észak-Burgenlandba vezessen az utunk, mindenütt ezzel a betegséggel találkozunk majd, amely halálosnak bizonyulhat a maroknyi ausztriai magyarság számára.

Óperenciás-mocsár

Menekült az őshonossal, ötvenes a hetvenessel, déli az északival, ha találkozik, kettejüknek legalább három véleményük van, ami kitűnő ok egymás szapulására, a frakciózásra – végül a kenyértörésre. Évtizedek óta mérgezi ez az állapot Ausztria magyarjait, s úgy tűnik, a helyzeten a vasfüggöny lebontása sem javított. A határ közeli, ám itthon alig ismert Közép-Burgenlandban jártunk.

Odalenn, délen, ott élni de szép, ezernyi pálmafának bűvös árnya int feléd. A csehszlovák tűzoltóbálok esetlen bája és a hatvanas évekbeli emigránstalálkozók nyomott levegője egyszerre járja át a felsőpulyai (Oberpullendorf) magyarok mulatságát Domschitz Alfréd vendéglőjében. Az estélyiben belibbenő asszonyságok egy szál rózsát, az urak kupica pálinkát kapnak a fogadóbizottságtól; magyarul, németül röpködnek a vidám köszöntések. Kőszegi zenekar a színpadon, kőszegi néptáncosok az előtérben, a bécsi magyar nagykövetség főkonzul asszonya a díszhelyen – minden adott ahhoz, hogy pompás és méltó legyen a mind ritkábban összesereglő közép-burgenlandi magyarok farsangi bálja.
Jó az álmodozás, ám ha felébredünk, bár elszáll a varázs, mégse fáj szívünk. Sovány, csokornyakkendős férfi perdül a táncparkettre, kedélyes megnyitóbeszédben köszönti a vendégeket. Ülünk az asztalunknál, bámuljuk a falakra függesztett Klimt-reprodukciókat, békés alpesi tájakat ábrázoló festményeket meg az egyik végén cipőkanál, másik végén hátvakaró faragványt Ibiza felirattal, hallgatjuk az asztalok körüli csöndes magyar csevegést, és várjuk, hogy a konferanszié végre anyanyelvünkre váltson. Várhatjuk. Hofer József, a Közép-burgenlandi Magyar Kultúregyesület elnöke ragaszkodik a német szóhoz.
– Engem is mindig fölbosszant, amit ezeken a bálokon tapasztalok – suttogja az egyik kőszegi néptáncos, látva meghökkenésünket. – Magyarul köszönnek, aztán mindenki németül társalog. Bezzeg a burgenlandi krobótok (horvátok – M. G.), még a fiatalok is, kizárólag anyanyelvükön hajlandók megszólalni egymás között, és eszméletlenül jó hagyományőrző mulatságaik vannak. Ők megfellebbezhetetlenül horvátok…
A máskülönben „krobót” származású kőszegi fiatalember arra sem talál magyarázatot, hogy Magyarországról Ausztriába költöző honfitársaink hogyan képesek olyan akcentusra szert tenni tíz év alatt, mintha idekint születtek volna. Meséli, egyszer ellátogattak a pulyai mulatságba a Bécsben élő erdélyi és délvidéki emigránsok – aztán felháborodva jelentették ki, hogy ide soha többet!
– Megmagyarázhatatlan ez az identitásvesztés – mondja a táncos. – Pedig csak kevés kellene ahhoz, hogy valamelyest fennmaradjon a magyarságtudat. Legalább egy ilyen bál évente, de tisztán magyarul.
Elviszlek álmaim vonatán oda, hol soha nem jártál. A kilencvenhét esztendős, 1913-as születésű Tóth Antal Felsőpulya legidősebb magyarja. Egy sarokban üldögél botjára támaszkodva, kérdéseinkre diplomatikusan felelget, de szemében hamiskás fények gyulladnak. Nagyapja Somogy vármegyéből költözött a tehetősebb vidékre, ennek következtében az unokát már a Wehrmacht katonájaként érte a második világháború a német–francia határon épült bunkerrendszerben.
– Hogy mikor volt a legjobb magyarnak lennyi? Akkor jó, amikor az ember annak érzi. Nem, a gyermekeim már nem beszíllnek magyarul, mert a feleségem alsó-ausztriai születésű osztrák.
A német nyelvű konferálást a kőszegiek palotása követi, mely visszafogott farsangi kavalkádba olvad. Barátságos idősebb férfi sodródik asztalunkhoz, s amikor megtudja, honnan és miért jöttünk, csak anynyit mond: „Alkalmazkodunk, alkalmazkodunk. De kiveszőben vagyunk.”
A Mont Blanc csúcsa vár, a pálmafák, szigetek, ligetek, tengerek csábító dala száll. Miután elmajszoltuk kifogástalan vínersniclinket, lesbe állunk, hogy legyen esélyünk elcsípni az asztalok között cikázó Hofer Józsefet.
– Elnök úr, ne vegye zokon, de mi az oka annak, hogy köszöntőbeszédében egy fia magyar szó sem hangzott el?
– Nincs különösebb oka – felel a Közép-burgenlandi Magyar Kultúregyesület vezetője –, csupán az, hogy elfeledkeztem róla. De azt is tudniuk kell, hogy a bálon részt vevő felsőpulyai magyarok 60-70 százaléka nem tud magyarul.
„Felső-Pulya… magyar falu, egy hegyláncz tövében, Sopron vmegyében… Határa dombos és középszerü… Birja h. Eszterházy” – hangzik Fényes Elek szűkszavú leírása a hajdani gyepűvédő településről, amely száz éve még csaknem színmagyar volt, ötven éve félig, ma pedig nagy fegyvertény volna megtartani a 23 százalékot. Hofer József is a kőszegi határtól jó tíz kilométerre fekvő kisváros szülötte, de mint mondja, gyerekkorától fogva csak otthon használhatta anyanyelvét: az óvodában, iskolában, a bécsi szakiskolában egyszerűen nem volt erre mód. Olyannyira nem, hogy még a legjobb barátai sem tudtak magyar származásáról. Bécsben élő fiai nem is beszélnek „apanyelvükön” – édesanyjuk ugyanis osztrák –; ám az ő fiaikat már taníttatni akarják. Hiába, rántja meg a vállát Hofer József, amíg állt a vasfüggöny, addig nem volt értelme a magyart elsajátítani, hiszen nem használhatták sehol…
– Amikor Magyarországon bekövetkezett a rendszerváltás, akkor kezdtem odaát dolgozni: én vittem be magukhoz egy népszerű üzletláncot. A tervgazdálkodásról próbáltam átállítani a magyarokat a szabadpiacra. A jót persze rögtön megtanulták – nevet Hofer, aki az emberpróbáló küldetés mellett 2005-ben vette át a kultúregyesület vezetői posztját is, mondván, eddig még semmit nem tett szülővárosáért. Ma 220 főt számlál a tagság, évente 15 eseményen gyűlnek össze az elnök elmondása szerint, Szent István napján például ő szokott előadást tartani a magyar történelemről a császár tölgyfájánál – németül. Amint a taggyűlés is német nyelven zajlik, mert a szabályzat szerint így kell eljárni, ha a jelenlévők tíz százaléka nem ért magyarul. És nem ért.
– Hogy mi az egyesület célja? Természetesen megtartani a magyar nyelvet. Tanfolyamokat szervezünk, és most már van külső erősítés is: nincs határ, a magyarok átjárnak dolgozni, letelepednek nálunk. A szomszédság miatt gazdasági szempontból is elvárható, hogy tudjunk magyarul – jelenti ki Hofer József. Majd tovarebben, hogy újabb beszédet rögtönözzön a színpad előtt; s úgy tetszik, nyilvánosság előtt a feledékenység átka sújtja, mert magyar szó továbbra sem jön a szájára.
Bár elszáll a varázs, mégse fáj szívünk, sose fáj szívünk. Miközben a táncteremben elegáns hölgyek és urak forgolódnak, önkéntes asszonyok járnak asztaltól asztalig tombolacédulákat kínálgatva, s az ifjú farsangi hercegpár díszes jelmezben fényképezkedik a vendégekkel, egy felsőőri magyarral és egy bécsi osztrákkal közösen próbáljuk értelmezni a burgenlandi hungarikumot. Jóllehet valójában olyan csemegéről van szó, amelyet anyaországiak, erdélyiek, fel- és délvidékiek, kárpátaljaiak egyként magukénak mondhatnak.
– A határon túli magyarságnak mindenütt ugyanaz a problémája – fejti ki Friedrich Oberhofer, aki az Ausztriai Független Magyar Kultúregyesületek Csúcsszervének titkára, valamint az ORF kétnyelvű internetes műsorának szerkesztője. – Ám a mi helyzetünk azért különleges, mert más magyar szórványoknak nem voltak ötvenhatos emigránsaik.
A budafoki szakmunkásősöktől és felvidéki kisnemesektől származó, negyedik generációs bécsi Oberhofer úr ékes magyarsággal foglalja össze az ausztriai diaszpórát évtizedek óta feszítő, kibékíthetetlen ellentéteket. De itthon is egész szakirodalma van annak, hogy az ’56-ban emigrált, anyanyelvüket, nemzeti műveltségüket kitűnő szinten tartó, jobbára antikommunista érzelmű, a Kádár-kori anyaországtól érthető módon elzárkózó magyarok a kezdet kezdetétől nem fértek össze a rohamosan németesedő, ugyanakkor a Balatonon nyaralgató, azaz az emigránsok szerint a kommunistákkal kollaboráló őshonos burgenlandi magyarokkal. Akiket az osztrák állam sokáig hivatalos kisebbségnek sem tekintett – a horvátokkal vagy a szlovénokkal ellentétben. Sőt az ötvenhatosok más bécsi szervezetekkel sem fértek össze, kiváltképp azokkal, amelyek működtetésében benne volt a Magyar Népköztársaság (példa erre a Collegium Hungaricum vagy monarchiabeli munkásegyletek alapjára épülő más szervezetek). S hogy a láncolat ne szakadjon meg: az ötvenhatosokkal a később érkezett délvidéki és erdélyi csoportok sem tudtak zöld ágra vergődni, amelyek az előttük jövőket nem érezték eléggé nemzeti szelleműnek. Az ausztriai magyarság összességében nagy hatásfokkal „szervezte meg” azt a közösséget, amelyben „betolakodó, fasiszta bécsi emigráns” „kirekesztő, kommunistabarát burgenlandinak” farkasa. És viszont.
– Az ötvenhatos emigráció egyszerre előny és hátrány nekünk – mondja Plank József, az őshonos magyarságot 1968-tól elsőként képviselő, Felsőőrön székelő Burgenlandi Magyar Kultúregyesület (BMKE) elnöke. – Előny, mert többen lettünk. Hátrány, mert sok köztük a gőgös magyar. Akik azzal támadnak bennünket, hogy mi már nem is tudunk anyanyelvünkön, és elfeledtük, honnan jöttünk.
– És a „gőgös magyarok” gyerekei?
– Hát ez az! – csap az asztalra Plank József, és nyakig elvörösödik a haragtól. – Ez a jó kérdés! Az ő gyerekeik sem tudnak magyarul. Lehet, hogy mi, burgenlandiak már nem beszélünk olyan jól, mint az ötvenhatosok, de legalább fönntartottuk magyarságunkat a meglévő eszközökkel – akkor is, amikor ők még sehol nem voltak, és csak magunkra hagyatkozhattunk.
– Eljön az idő, amikor a fiataloknak normális lesz, hogy két nyelvet beszélve nőnek föl. Mi, osztrákok mindig demokráciában éltünk. Igaz, egy időben nem úgy bántunk népcsoportjainkkal, ahogy kellett volna, mégis vannak demokratikus tapasztalataink – fűzi hozzá Friedrich Oberhofer. – Kultúregyesületeinknek az a legfőbb céljuk, hogy fönntartsák a társadalmi életet – de pártoktól és vallástól függetlenül.
És az édes dallam a szívünkben ég, odalenn, délen, ott élni de szép! – lelkesen fújja a felsőpulyai kórus a népszerű kuplékat, operettrészleteket a száznál több vendég szórakoztatására, a hangulat egyre inkább a hatvanas-hetvenes évek habos Közép-Európájába mosódik. Amíg az egyik szünetben váratlanul mikrofont nem ragad a kőszegi Hajnalcsillag néptáncegyüttes képviselője, hogy az éjszakai táncbemutató előtt magyarul köszöntse mindazokat, „akik értik, amit mond”. Szórványos taps. Hofer József lélekszakadva tolmácsol. A magyar kultúra megtartásának fontosságáról tartott beszédet fagyos csönd övezi, az osztrák vendégek döbbenten csóválják fejüket. Nem szívelik a burgenlandiak a leckéztetést. Az abrosz tarkabarka, s rajta jó kadarka…


Hol volt, hol nem volt az Óperenciás-tenger. Messze, messze, de nem ám az üveghegyen túl, hanem annak ölelésében, ahol ember nem járhatta, ló nem tapodhatta partjait. Honfoglaló eleinknek legalábbis nem volt alkalmuk erre, mert az ausztriai Enns folyó felső folyásánál, azaz Oberennsnél megvetették a lábukat, ez volt évtizedekig birodalmuk nyugati határa, amelyet szigorú őrizet alatt tartottak. „Az áttörés 14 kilométer hosszú keskeny szurdok, amelyiken keresztül a magyarok lovaikkal a tenger területére bejutni nem tudtak. De ha mégis bejutottak, nem tudtak továbbmenni, mert az egykori tenger területe mocsaras maradt, partjait meredek és sziklás hegyek alkották. […] Őseink a hegyeket kikerülve Német-, Olasz- és Spanyolországban hadakoztak (80 év alatt 42 hadjáratban csak kétszer kaptak ki), de az Oberennstalba, a hegyek közé, amelyek mellett 80 évig őrt álltak, istenigazából bejutni nem tudtak. Így hát nem csoda, hogy kíváncsi fantáziájuk a titokzatos Óperenciás-tengert szülte” – vélekedik tanulmányában Somogyi László, az őrvidéki Felsőlövőn (Oberschützen) élő nyugdíjas földrajz–testnevelés tanár, aki könyvet szentelt annak a problémának, vajon miért vannak telehintve Ausztria régebbi térképei Unger, Hunger, Ungar, Uher, Wenger népnevünket rejthető településnevekkel. A burgenlandi magyarság című enciklopédikus igényű munkájában (Felsőlövő, 2004) – részben László Gyula kettőshonfoglalás-elméletének nyomdokain – azt állítja, hogy Ausztriában közel száz, Bajorországban harminc, Svábföldön hét helynév eredeztethető „előmagyar” néptől. Somogyi ugyanakkor hosszan foglalkozik a gyepűt eredetileg védő és betelepítő besenyő, székely meg egyéb csatlakozott segédnépek kérdéskörével is, amelyek az őrvidéki magyarság felmenőit is adhatták.
– Nem tartom tudósnak magam, én csak összegyűjtöttem az adatokat – vág a kétkedő kérdések elé Somogyi László, miközben tágas felsőlövői otthonában teázunk. – Mást nem igénylek, csak tessék ezeket megvizsgálni! Az a probléma, hogy a magyarországi történészek nemigen foglalkoznak a nyugattal mint történelmünk fontos helyszínével.
A nyugdíjas tanár elpanaszolja, hogy Burgenland magyar népéletét, földrajzát, társadalmi kérdéseit összefoglaló könyve jobban érdekli a betelepült osztrákokat, mint az itteni magyarokat, mivel előbbiek kíváncsiak választott lakóhelyük múltjára. Ám akinek elvették történelmét és iskoláját, azaz múltját és jövőképét, az nem tudja megőrizni azonosságtudatát sem.
– Hogyan fosztanak meg történelmünktől? Trianon után az osztrákok kiélezték a helyzetet, és azt állították: a régi időkben erőszakosan próbálták elmagyarosítani őket… – fakad ki Somogyi László. – Felsőlövőn pedig – ahol 1846-ban nyílt meg Nyugat-Magyarország első tanítóképzője! – a templom 1988-as felújításakor tizenkét középkori sírt találtak, négyben rejtélyesen megcsonkított holttesttel. Azóta néma csend: a sajtó és a régészszakma is hallgat a feltehetően határvédő magyar lövők, íjászok maradványairól. Ha pedig a Monarchiáról esik szó a televízióban, az első világháborús frontokon természetesen az osztrák hadsereg győzött, véletlenül sem az osztrák–magyar… Ha nem tudnák, a szürke marha is tősgyökeres osztrák – Fertő tói élőhelye miatt. Ők a legjobb politikusok: mindent letagadnak, elfátyoloznak, s amikor már semmi jelentősége, akkor hozakodnak elő vele.
Ezzel együtt Somogyi László azon ötvenhatos magyarok közé sorolható, akik sokat köszönhetnek Ausztriának. Ha a szlovákok 1947-ben nem telepítik ki a felvidéki Kismácsédról a Tolna megyei Kisdorogra, a svábok helyére, és bonyhádi gimnazistaként nem tartozik az atlétikusabb fiúk közé, akik bátorságukat fitogtatva másztak föl a falakra, hogy a forradalom idején leverjék a kommunista jelképeket, nem szorult volna az osztrák állam vendégszeretetére sem.
– Burgenland sokáig periferikus része volt az ausztriai történetírásnak, s egyes helyi hivatalnokok az impériumváltás utáni agymosás miatt még azt is kijelentették: itt soha nem éltek magyarok. Tíz éve azonban új tankönyveket adtak ki, amelyben már megjelenik a térség „magyaros” szempontú történelme is – magyarázza Somogyi.
Van hát remény, hogy a Fertő tavi szürke marha is visszataláljon a gulyába.

A gulya igen, Petőfi nem.
Nincs szükség Magyarországra, nincs szükség Petőfi-szavalatokra, nem kell, hogy odaátról települjenek ide magyarok – a hírek szerint így foglalható össze a felsőőri magyarság egyes idősebb tagjainak elutasítása, amely többnyire erős félelmekből táplálkozik. Kiköltözött magyarországiak úgy vélik, az őrvidéki magyarok komplexusa abból fakad, hogy az emigránsok meg az újonnan jöttek lenézik őket elnémetesedésük miatt. Ezért fordulhat elő az, hogy bár a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület lelkesen rendez Petőfi- vagy Kodály-előadást, szervez magyarórákat egészen kicsiktől a felnőttekig, ad ki színvonalas újságokat – úgy tetszik, nem az osztrákok, hanem sokszor az itteni magyarság az azonosságtudat fenntartásának legnagyobb kerékkötője. És e „hibás öntudat” miatt szakadozik fiókegyesületekre, felsőőri, felsőpulyai és nagymartoni szervezetre a korábban egységes és egyedüli BMKE.
– Tanulják meg az itteni magyarok, hogy nélkülünk, „gyüttmentek” nélkül nem élik túl a XXI. századot! – hangoztatja a szintén Magyarországról áttelepült Haiden Ágnes, a tavaly év végén megalakult Nagymartoni Magyar Kultúregyesület elnöke. – Mivel apám kitelepített felvidéki volt, pontosan tudom, milyen bonyolult kérdés, hogy ki a magyar és ki a még magyarabb, de az nem járja, hogy erre menjen rá az egyesületi munka kultúránk megőrzése helyett. Az elmúlt húsz évben sokan nem tudtak lépést tartani a világgal, és nem ébredtek rá arra, hogy a magyarságtudat nem mellverést jelent, hanem az együttműködés képességét!
Nincs már burgenlandi, erdélyi, vajdasági, bécsi magyar, csak ausztriai magyar van – fogalmazza meg a vágyálmot Deák Ernő „ötvenhatos” bécsi történész, az emigránsokat tömörítő Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének elnöke a 2003-ban készült Őrvidék című dokumentumfilmben. Másutt kifejti, hogy ennek az ausztriai magyarságnak nem kizárólag az a feladata, hogy konzerválja tárgyi múltját, hanem a kollektív emlékezet megteremtése is, ami megmaradását szolgálná.
S hogy ez mennyire így van, Deák Ernő tanúnak hívja Habsburg Ottót, aki a szövetség meghívására előadást tartott a Pálffy-palotában, így kezdve beszédét: „Hölgyeim és uhaim! Mi, magyahok sosem voltunk Bécsben idegenek…”
Meglehet, az évezrede honos őrvidéki magyarok jó része hevesen tiltakozna ez ellen – ki magyarul, ki ékes német nyelven.

 

Szervek és jogok
Bár az impériumváltást követő évtizedekben, 1937-ig még volt mód a magyar nyelv közéleti és iskolai használatára, Ausztria náci bekebelezése, az anschluss után az is felmerült, hogy a legveszélyesebbnek tartott kisebbséget, a magyarokat (!) keletre telepítsék.
Valójában 1945 után sem állt vissza a húszas évek engedékenyebb kisebbségpolitikája, sőt amíg az ausztriai horvát és szlovén kisebbségnek „már” 1955-ben jogokat biztosított az államszerződés, addig az őshonos burgenlandi magyarságra csak az 1976-os népcsoporttörvény kerített sort. Utóbbi állami támogatást biztosít a kisebbségi lét, az egyesületi működés fenntartására, s a jogérvényesítés legfőbb eszközeként a népcsoporttanácsot határozza meg, amely a kancellária nemzetiségi küldöttekből verbuválódó tanácsadó testülete – de szavának még ma sincs nagy súlya… E törvény azonban nem érintette az emigránsokat, akik 1992-re verekedték ki maguknak, hogy a „Bécs és környékén élő osztrák honosságú magyarokat” is népcsoportként ismerjék el. A grazi, felső-ausztriai, salzburgi és innsbrucki magyarság nem volt ilyen szerencsés.
Egy 2005-ös, idegen nyelvet beszélőkre vonatkozó felmérés alapján ma szűk százezer főre becsülik az ausztriai magyarság létszámát, amelynek jóval tíz százalék alatti az őrvidéki rétege. Erre a lélekszámra tekintélyes mennyiségű egyesület jut: a burgenlandiak legrégebbike az 1968-ban alakult felsőőri Burgenlandi Magyar Kultúregyesület (600 tag), mely ma már osztódással szaporodik (felsőpulyai Közép-burgenlandi Magyar Kultúregyesület, illetve Nagymartoni Magyar Kultúregyesület). Ezen túl Alsóőr hagyományosan aktív társadalmi életet él számtalan hagyományőrző egylet, kórus, tánccsoport, színjátszó kör formájában, s a település legismertebb intézménye a 2000-ben megnyitott Magyar Média- és Információs Központ, amelynek elődjét, az Őrvidéki Magyar Intézetet az Alsóőrben két évtizedig szolgáló legendás katolikus pap, Galambos Iréneusz szervezte meg. Bécsben pedig az egyik pólust – a sok közül – az 1980-ban alapított, 19 szervezetet tömörítő, az ötvenhatos szellemi örökséget vállaló Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége jelenti, másikat – ellenérdekelt egyesületek szerint – a „munkásosztály összejöveteleit” szervező, „politikailag megbízhatatlan” Ausztriai Független Magyar Kultúregyesületek Csúcsszerve; de van itt Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete, Vajdasági Magyar Kultúregyesület – és sorolhatnák. (Forrás: Csiszár Rita: Társadalmi szervezetek és kisebbségi anyanyelvhasználat Bécsben és Alsóőrben [Unterwart]. In.: Nyelvünk és Kultúránk, 2008/1.)
A harc a politikai-kulturális múlt alapján többek között azért folyik, hogy melyik egyesület képviseli leginkább az ausztriai magyarok érdekeit, és természetesen a legújabb és mindent „elsöprő” kisebbségek – például a török – miatt a várhatóan erőteljesen szűkülő állami támogatásért is.     (Major Anita)

*

kisebbsíg lennyi
nem sors
hanem feladat
de ki adja fe jeszt a feladatot
ki adja ez egyeseket meg ez
ötösöket
ki buktat meg
a nemzet oskolájába
mi vannunk e buták

Pulay Gyula: kisebbsíg lennyi

 

Apanyelv

Bár szűk órányi autóútra fekszik egymástól, dél és észak különbözik. Délen ideig-óráig még tartják a frontot lelkes magyar szervezetek, nap mint nap megküzdve az érdektelenséggel, míg északon esetenként olyan emberek képviselik az őshonos magyarságot, akik nem magyarok, talán csak a szívük az – igaz, a legmélyéig. Hogyan változtatta meg a határok „köddé válása” az ausztriai magyar szórvány életét, és van-e mód arra, hogy újra összenőjön, ami egykor összetartozott?

 

Dowas Kati igazi harcművész, méghozzá a szelíd, de hajthatatlan fajtából, amelyik nem kér és nem is ad kegyelmet. Két lábon szökdécsel kezében jókora plüssállattal, miközben lágy hangon énekli: mackó, mackó, ugorjál, mackó, mackó, forogjál! – és a körülötte ugrabugráló három-négy éves kölkök kacarászva forgolódni kezdenek. Majd új dalra gyújt: járjunk táncot, ripegőt, ropogót, pergő, forgó libegőt, lobogót! – mire a gyerekek engedelmesen körtáncba kapaszkodnak a fiatal nővel.
Dowas Kati szélmalomharcművész.
Dél-Burgenland, a színnémet Vasvörösvár (Rotenturm an der Pinka) óvodája. Ausztria „legmagyarabb falvának”, Alsóőrnek (Unterwart) a tőszomszédságában, a hajdani Erdődy-kastéllyal szemben küzd a felsőőri születésű óvónő, hogy az őrvidéki gyerekek már a kezdetektől megszabaduljanak attól a beidegződésüktől, hogy rossz magyarnak lenni. Mindezt olyan magától értetődő természetességgel és szeretettel, a német és a magyar nyelvet olyan talpraesetten szőve egymáshoz, hogy aki ide belép, leül a gyerekek asztalához, vagy megnézi táncos-játékos foglalkozásaikat, végül mégsem hagy fel minden reménnyel. Az ide járó ötven kicsiből tíz–tizenöt tud valamennyit magyarul, az öt óvónőből három magyar – igaz, ebből ketten csak németül beszélgetnek egymás között is –, és persze nem szabad megfeledkezni azokról a gyerekekről sem, akiknek az édesanyjuk magyarországi származású. Nekik a német nyelvet „erőltetik”, magyarázza Kati, mert az ideális cél az egyensúlyi állapot megteremtése a két nyelv között. Az óvodát kijárók közül aztán többen kétnyelvű elemi iskolában folytatják tanulmányaikat.
Itt a tízórai ideje: vörös hajú, markos kisfiú emeli magasba a hátizsákokat, előkerülnek a szendvicsesdobozok, s az óvodások fegyelmezetten körülülik az asztalokat, evés előtt imára kulcsolva kezüket.
– Ha az őrvidéki gyerekek nem beszélik is majd tökéletesen a magyart, idegen nyelvként legalább segít a többi nyelv elsajátításában – magyarázza az éppen csak bekukkantó alsóőri óvónő, Gaál Zita, aki Békés megyéből települt át Ausztriába. – A nagyszülők saját bőrükön tapasztalták meg, mennyire hátrányos német nyelvet nem beszélő magyarként burgenlandi iskolába iratkozni, ahol folyamatosan piszkálták őket az osztrák gyerekek – így a cél a minél gyorsabb asszimiláció volt. Másfelől Ausztriában – például Erdéllyel ellentétben – volt miért beolvadni, hiszen ezzel jelentősen javult az életminőség. Emiatt a huszonnegyedik órába értünk, most próbáljuk visszafordítani a folyamatot.
– Nagyon fáj, hogy az embernek nem sikerül megtartania bizonyos dolgokat, amelyekhez ragaszkodik – ezt már az országút túloldalán fekvő Őrisziget (Siget in der Wart) egykori hittantanára, Teleky Gréte mondja elfelhősödő szemmel. – Nem tudtuk megtartani például az óvodát, amelyet nemrégiben Vörösvárra telepítettek.
Sziget a régi gyepűvidék egyik utolsó zárványa: a dimbes-dombos vidéken, szétszórt csoportokban betelepített evangélikus falu őrzi a magyar határvédelmi rendszer szerkezetét. Nevéhez méltóan nyelvsziget is: német és horvát falvak gyűrűje veszi körül. Használaton kívüli apró katolikus templomának oltárképén Szűz Mária látható zsinóros magyar ruhában; evangélikus templomának homlokzatán a büszke magyar felirat: Erős vár a mi Istenünk! A tűzoltóság táblája is kétnyelvű – ennyi nyomelem legalább megmaradt egyik legrégebbi településünkön, amely egykor száz százalékban volt, ma csupán hetvenben magyar. Az nyilván csak a sors különös szeszélye, hogy Őriszigetet nem a magyar Alsóőrhöz, hanem a német Vasvörösvárhoz kapcsolták az 1971-es közigazgatási rendezéskor, míg Alsóőrnek a német Vasverőszék (Németciklény, Eisenzicken) jutott. Gréte asszonnyal a hagyományos őrségi stílust tiszteletben tartó, ízlésesen modern lakóházában beszélgetünk.
– Az anyanyelvet is csak úgy-ahogy tudtuk megtartani – sóhajt fel –, aminek kézenfekvő a magyarázata. Amikor ugyanis beköszöntött a motorizálás korszaka, a legények a környező német falvakból hoztak maguknak asszonyt; ettől kezdve otthon csak németül beszéltek, gyerekeiket sem tanították meg a magyarra. A vegyes házasságok következtében mára nemigen maradt tisztán magyar származású család a faluban. Az újabb generációkban pedig nem alakult ki érzelmi kötődés a vasfüggöny miatt – vagyis kiesett negyven év.
Gréte asszony, a szigeti evangélikus közösséget összefogó Teleky Béla lelkipásztor özvegye elismeri, az ő unokája sem beszél már magyarul – mégis a Batthyány család történetét kutatja. De úgy véli, hazugság, hogy itt bármiféle osztrák elnyomás lenne, hiszen az állam agyontámogatja a magyar kisebbségi szervezeteket. Amikor 1958-ban ötvenhatos menekültként Őriszigetre érkeztek férjével, a tanárnő szerint még mindenki anyanyelvén beszélt, és tartották a régi szokásokat: volt télen tollfosztás, decemberben korbácscsal járták végig a házakat jó egészséget, bő termést kívánva, az emberek kalákában építkeztek… Meglehet, mára olyannyira visszafordíthatatlanná vált az önfeladás folyamata, hogy Őriszigetre is az a sors vár, ami a közeli Vasjobbágyira (Jabing): csak a lakók Árpád-kori neve mutatja, hogy hajdan erős magyar magja volt a falunak.
Teleky Gréte azonban lát reménysugarat.


Hol akarat van, ott út is.

Alsóőrben például olyan utak nyíltak, amelyeken elmagyarosodni vágyó osztrák asszonyok érkeztek a magyar faluba. Igaz, ez évtizedekkel ezelőtt volt, amikor még ritkábban lehetett német szót hallani a főutcán.
– Először cikót mondtam a csikó helyett, annyira nevettek… – emlékezik Anna Weidner, azaz Szabó Anna, aki a közeli Goberling (Góborfalva) falucskából házasodott be a magyarok közé. – Az idegeimre ment, ahogy ezek beszéltek. Először azt hittem, nem lehet megtanúnyi. Gondútam magamban, ti nem nevettek ki engem. És látják, ahol akarat van, ott út is.
Kívülálló ma észre sem venné, hogy Szabó Anna nem itt és nem magyarnak született: ugyanazt a szép őrségi nyelvjárást beszéli, mint a kiveszőben lévő idősebb generációk. Hallás után tanult meg magyarul, így olvasni, írni most sem tud, csak anyanyelvén. Ám idejekorán rádöbbent arra, hogy ha nem sajátítja el a többség nyelvét, akkor el van veszve. Anyósa például egy kukkot nem tudott németül, így amikor lebetegedett, és kenyérsütésre került volna a sor, az ágyból dirigált neki, mit hogyan csináljon. Persze ha Szabó Anna ma kerülne ide, már nem kényszerülne ilyen izzasztó mutatványokra.
A konyhaasztalnál ott ül az ellenpont: Szabó Joachim, azaz Joachim Szabo is, a kedélyesen mosolygó, kövérkés fiatalember, aki nagyanyja minden szavára bólogat, de amikor magyarul kérdezik, rendre németül felel.
– Szüleid csak németül beszélnek veled?
– Velem igen, egymás között magyarul – válaszol idegen hangsúllyal, keresgélve a szavakat. – Nyolcadik osztályig tanultam magyarul, most Felsőőrre járok, ott viszont már németül megy minden.
– Hogy társalogtatok az alsóőri osztálytársakkal?
– Mindenki értette a magyart, de már nem használtuk…
Nehéz cáfolni a nyelvészek tézisét: az ausztriai Őrvidéken megállíthatatlanná vált a nyelvcsere. A frontot csak a betelepülő, ingázó magyarországi diákok tarthatják – ideig-óráig. A falu sírkövei mindennél jobban tanúskodnak erről a folyamatról: Ballák, Szabók nevéről kopik le az ékezet, s rónak alájuk német igéket. S miközben a központban sétálunk, Alsóőr hosszú és az árkádos házak megritkulásával egyre jellegtelenebb, egyre „burgenlandibb” főutcáján, sajnos igazat kell adnunk azoknak is, akik szerint az sem tűnne fel senkinek, ha anyaszült meztelenül ballagnánk fel-alá – annyira kihalt a település.
– Alsóőrben nem szűnik meg egykönnyen a magyarság – jelenti ki Horváth József polgármester –, de a családban mindenkinek hozzá kell járulnia az azonosságtudat megtartásához.
A vegyes házasságban született Horváth úr két lánya a felsőőri kétnyelvű gimnáziumban érettségizett, ehhez azonban jó alapot szolgáltatott a német és magyar ajkú nagymamák közös teherviselése: mivel hol egyikük, hol másikuk vigyázott a lányokra, azok perfekt kétnyelvűek lettek. Míg a polgármester csaknem egynyelvűvé vált a negyvenes évek végén született generáció többi tagjához hasonlóan. Amikor 1997-ben elfoglalta hivatali székét, valósággal vissza kellett tanulnia apanyelvét. A közgyűlések nyelve német maradt, mivel a „csatlakoztatott” németciklényi tagok nem beszélnek magyarul.
Horváth József szavaiból egyébként az derül ki, hogy a legmagyarabb osztrák falu vezetése nem is olyan hálátlan feladat: noha folyamatosan csökken a falvak büdzséje, mert csökken a lakosság – a határba települt gigantikus ipari-szolgáltatói park évente még mindig 1,7 millió bevételt termel a településnek.
Csak legyen kire elkölteni, gondoljuk, miközben a kihalt község régi iskolájához érünk. Az alsóőriekbe hajdan lelket verő legendás pap, a pannonhalmi Galambos Iréneusz gyűjtötte könyvtár tetőterébe lépünk. Itt székel az alsóőri Magyar Média- és Információs Központ (MMIK), amelynek szerteágazó tevékenysége tudományos kutatásra, nyelvjárásgyűjtésre, szakdolgozati konzultációra, kulturális rendezvényekre, kiállítások szervezésére, honlap működtetésére is kiterjed. Az MMIK vezetőjének, Kelemen Lászlónak asztalán falapra feszített szögesdrótfoszlányt – vasfüggönydarabkát – pillantunk meg. A telefon folyamatosan csörög: a magyar nyelvterületről hol innen, hol onnan jelentkeznek be érdeklődők, együttműködést keresők. Mint Kelementől megtudjuk, ez a gyűjtemény Ausztria legnagyobb magyar nyelvű bibliotékája, mely egyedülállóan gazdag 1956 nyugati sajtóvisszhangja, illetve a nyugati magyar irodalom témakörében, amiért Nyugat-Európa távolabbi vidékeiről is idezarándokolnak kutatók. Most éppen a svájci magyarság egyik képviselője jegyzetel a sarokban.
– Aki ma Burgenlandban a kisebbségi kultúra ápolója, az idealista – mondja fanyar mosollyal Kelemen László. – Hogy miért kopott ki a magyarságtudat az őrvidékiekből az erdélyiekkel ellentétben? Valahol föl tudtak nézni Magyarországra, valahol nem…


Elindul a „piros busz” Németújvárról (Güssing), végigjárja a határ menti német és horvát falvakat, Pornóapátinál átkukkant Magyarországra, fölveszi az iskolásokat, majd visszafordulva szétszórja őket az ausztriai elemi és középiskolákban. Kétóránként jár, reggel és este diákok, ingázók sokaságával igazolva a határok átjárhatóságát – ugyanis Magyarország nyugati fele az uniós csatlakozás óta, persze már korábban is, tömegekben lepte el az ausztriai benzinkutakat, cukrászdákat, fürdőhelyeket, szőlőbirtokokat és minden olyan „túloldali” munkahelyet, ahol örömmel látják a megbízható, nem túl nagy igényű, a törököknél mindenesetre százszor elfogadottabb magyar munkásokat. A tehetősebb szülők autóval hozzák-viszik gyerekeiket: Őriszigeten például tucatnyi magyarországi diák tanul a megszüntetett óvoda helyén terjeszkedő elemi iskolában, aminek feltétele a faluban bejelentett lakhely, de mint megtudjuk, a helyiek ezt szívesen megteszik. Így szivároghat el évente sárvárnyi gyerek a honi közoktatásból. De így kaphat erősítést is az ifjúkorú, ingadozó burgenlandi magyarság.
Ami talán ennél is meglepőbb, hogy színtisztán német családok is mind gyakrabban íratják kétnyelvű iskolába gyermekeiket. Sőt az is megesik, hogy ők ingáznak magyarországi intézményekbe a határ közelében. Nagy a mozgás.
– Reneszánsza van a magyar nyelvnek, és lassan trend, hogy az osztrákok is úgy akarnak többnyelvűek lenni, hogy ebbe a miénk is beleférjen – mutat rá Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés fidesz–KDNP-s alelnöke.
– Miközben a munkanélküliséget szajkózzák az osztrákok, nincs jó kőművesük, ácsuk, bádogosuk, úgyhogy kénytelenek a magyar pendlerekre, ingázókra hagyatkozni – árnyalja a képet Firtl Mátyás, Győr-Moson-Sopron megye közgyűlésének fideszes alelnöke. – Sopronból és környékéről naponta több mint tízezren járnak át Ausztriába. Mégis időről időre előkerül a „magyarkártya”: ilyen volt nemrégiben a soproni magánklinika „csiklóbotránya”, amikor az osztrákok azt állították, hogy ott nőkön tiltott műtéteket végeznek; vagy hogy a rendőri szervek háromszáz fős belső hiányát az osztrák hadsereg határon állomásoztatásával próbálják megoldani. A két régió közötti politikai viszonyt a habzó Rába vagy a heiligenkreuzi szemétégető csak rontotta…
Közbevetjük, hogy az uniós csatlakozás óta a nemkívánatos magyarországi elemek is sűrűbben tesznek látogatást Ausztria keleti peremén. És bár az osztrák rendfenntartó szervek politikailag kellően korrektek ahhoz, hogy ne mondják ki, van „magyar bűnözés”, Burgenland és Stájerország bizonyos részein ma már nem hagyják a slusszkulcsot az autóban, s egyre gyakrabban kérdezik meg a lomgyűjtőket, ki adott engedélyt a ház elé támasztott biciklik összeszedésére.
Firtl képviselő szerint ennek ellenkezőjét támasztják alá az osztrák belügyi statisztikák, de a kérdéssel kapcsolatos legnagyobb hiányosság a magyar külpolitika súlytalansága. A két térség együttműködését előmozdítani hivatott, úgynevezett West–Pannon régió is lózunggá vált, mert nem működnek intézményei, régóta nincsenek egyeztető ülések. Még az is előfordulhatott, hogy amikor tavaly közösen megünnepelték a páneurópai piknik huszadik évfordulóját, a burgenlandi tartományfőnök küldött szögesdrótot emlékbe a magyaroknak.
– Ha az osztrákok uniós pályázatot nyújtanak be, maximálisan elvárják a támogatást; ha mi nyújtunk be, 90 százalékos részesedést követelnek – sorolja a Győr-Moson-Sopron megyei alelnök. – Kőkeményen képviselik nemzeti érdekeiket: környezetvédelemre hivatkozva inkább megépítik a Burgenlandot észak–déli irányban átszelő S31-es autópályát, mint hogy segítsék a mi 86-osunk körzetében megépülő sztráda kivitelezését. A határ mentén a magyar paraszt sem versenytársa az osztráknak, mivel ha utóbbi százszázalékos uniós támogatást kap, akkor hazánkfia huszonötöt; az osztrákok egyszázalékos kamatra kapnak hitelt, míg nálunk még csak most szállították le tizenegyről hat százalékra. Az osztrák az itteni gazdától veszi meg a szőlőt, majd eladja burgenlandi borként – jóllehet a két térség egy tájegységként ugyanaz a borvidék. Hab a tortán, hogy az ottani földműves egészen a mezsgyéig szánt, aztán traktorával gond nélkül megfordul akár a magyar oldalon – míg bennünket azonnal megbüntet a határon lesben álló rendőr, ha kisebb utakon autózunk át hozzájuk. Sajnos Magyarország nem készült föl időben a schengeni csatlakozásra, az eurorégió kiépítésére. A kormány nem fejlesztette a határon átvezető utakat, pedig az átjárhatóság a határ mindkét oldalán fekvő települések, mi több, az egész régió alapvető érdeke – összegez az alelnök, aki ezt a magyar parlamentben is számtalanszor szóvá tette.
– És a burgenlandi magyarok…?
– Őket nem kényszerítették arra az osztrák életkörülmények, hogy mindenáron küzdjenek identitásuk megőrzéséért. Biztosan nem felejtették el, hogy valaha magyarok voltak, de ma már úgy tűnik, számukra ez nem létkérdés.


Ott van például Wimmer Ágoston, aki nem csupán felvirágoztatta Felsőlövő (Oberschützen) magyar nyelvű iskolakultúráját, de német ajkú létére a forradalom kitörésekor a helyi nemzetőrség élére állt. Neki létkérdés volt. Ma fagyos csönd övezi alakját Burgenlandban. Vagy ott van Liszt Ferenc, Haydn, az Esterházyak, a Batthyányak, és sorolhatnánk az egykor olajozottan működő, mert osztatlan régió emblematikus figuráit. Tilcsik Györggyel, a Vas Megyei Levéltár igazgatójával arról beszélgetünk Szombathelyen, hogy Trianon nem csupán a vármegyéket meg a hagyományokat, de az archívumokat is kettévágta.
– Az impériumváltást követően az osztrákok azzal szembesültek, hogy nyakukba szakadt rengeteg irat, amelyből egy szót sem értettek – magyarázza az igazgató. – Főszolgabírói anyagok részben, települési levéltárak teljes egészében, nemesi magánarchívumok változó módon kerültek át. A nyolcvanas évek elején Heves megyei levéltárosokat invitáltak Ausztriába, hogy feltérképezzék a köpcsényi Batthyány-birtok iratanyagát, ekkor merült föl az 1921 előtti dokumentumok rendezésének igénye.
A magyarországi szakemberek azt tapasztalták, hogy éppen a magyar többségű burgenlandi településeken maradtak fönn a legnagyobb, legpontosabban vezetett levéltárak. 1991-től három dunántúli levéltáros évente három hetet tölt a szomszéd tartományban tárgyi rendezést végezve, hogy hamarosan elmondhassák: Burgenland teljes községi iratanyagát magyar szakemberek tették rendbe. A kimentett anyagok történelmünk elfeledett fejezeteiről mesélnek.
– Budán még törökök vannak, de a mai Burgenland területén már anyakönyveznek, és meg is őrzik az iratokat! – mutat rá a levéltár-igazgató. – Ami arra utal, hogy ezen a vidéken korán komoly írásbeliség alakult ki; nem pedig arra, amit az osztrákok előszeretettel hangsúlyoznak, hogy Magyarország legelmaradottabb területét „örökölték”, hiszen az itteni írásbeliség mértéke 1921-ben messze meghaladta például Stájerországét.
Még ma is sok a természetes és a koholt tévhit a két régió viszonyában, különösen a vitatott pontokon. Ruccanjunk át a szomszéd vármegyébe: Sopron falainál kilencven év elteltével is csatákat vív a magyar és az osztrák történelemszemlélet: ami nekünk a leghűségesebb város, az az osztrákoknak arcátlan választási csalás. Ezzel együtt kevesen tudják, hogy Sopront részben Szamuely Tibornak és pribékjeinek köszönhetjük, mert ha a kommunisták vérengzéseikkel nem vésik be magukat a helyiek emlékezetébe, a német többségű város nem idegenkedik 1921-ben a szocdem Ausztriától. Legalábbis ez a véleménye Perkovátz Tamásnak, akivel angolos hangulatú, elegáns belvárosi éttermében beszélgetünk Sopronban.
– Itt mindkét fél áldozat és vesztes: az osztrákok azért, mert elveszítették szülőföldjük fővárosát, a magyarokat pedig városuk agglomerációjától fosztották meg – jelenti ki Perkovátz. – A háromnyelvű térség, a három kultúra, a magyar, a német és a horvát mixtúrája hozott létre olyan gyönyörűséget, amelyre méltán lehetünk büszkék. Azt a folyamatot kell elősegíteni, hogy ez a hajdani történelmi, földrajzi, kulturális és gazdasági egység újra létrejöhessen, mert e régió csak így lehet életképes. Nem az a jó, ha a szomszéd tehene is megdöglik, hanem ha az övé is tejel meg az enyém is.
Perkovátz Tamás azonban nem csupán a szavak embere: az egység helyreállítására, a közös értékek propagálására öt éve programot indított, és Soprontól Felsőőrig ellátta a környező városok iskolásait háromnyelvű naptárral, valamint magvas gondolatokat megfogalmazó órarenddel. „Újra együtt!” „Jövőnk ígérete múltunk igaz ismeretében van” – olvasható minden évben három nyelven a kalendáriumokon. E szellemiség lényege, hogy Liszt, Haydn vagy Esterházy nem a magyaroké, a németeké vagy a horvátoké, hanem a dicső múltú szülőföldé – azaz közkincs. De Perkovátz Tamás nem jár a fellegekben, idealizmusa nagyon is gyakorlatias:
– Nem elég szépléleknek lenni, hanem, bizonyos morális határokat betartva, érvényesíteni kell érdekeinket. Az ember nem tud belenézni a tükörbe, ha állandóan csak igazodik – magyarázza. – Ha meg akarjuk tartani a kultúránkat, ahhoz erő és forrás is szükséges.
S hogy ennek az elvnek eleget tegyen, nem csupán vendéglőjét ajánlotta fel, hogy e regionális munka meg a helytörténeti kötődést erősítő kvízjátékok fóruma legyen, de bevezetés előtt áll a térség új valutája, a kékfrank is. A háromnyelvű húszezresen Liszt Ferenc, a tízezresen Haydn, az ötszázason Esterházy Pál arcképével.


Beugratós kérdés: adott egy Seedoch, egy Behofsits és egy Fazokas. Nem talált! Seedochnak mind a négy nagyszülője horvát, Behofsits magyar, Fazokas pedig horvát. Tilcsik György burgenlandi találós kérdése jár a fejünkben, miközben az őshonos magyarsággal többé nemigen büszkélkedő Észak-Burgenland tájain bolyongunk. Errefelé az „eredeti” magyarság már többnyire a föld alatt van, vagy csak nevében magyar. Elhagyjuk Lakompakot (Lackenbach), ahol ezernél több kuruc katona nyugszik tömegsírban; Kabold (Kobersdorf) várát, ahol a várúr elfogatta és a császáriak kezére adta Zrínyi Pétert és Frangepánt; Fraknót (Forchtenstein), az Esterházyak ma is pompás sasfészkét. Majd a táj elsimul, s amint közeledünk a Fertő tó nyugati partszegélyéhez, a terhes történelmű erődöket gondozott szőlőbirtokok meg római kőbányák váltják fel.
Kölcsönhatások.
Nagymartont (Mattersburg) és környékét ma nagyjából háromszázötven magyar lakja, tudjuk meg Haiden Ágnestől, a nemrégiben megalakult Nagymartoni Magyar Kultúregyesület elnökétől. Élnek még a fertői Nezsiderben (Neusiedl am See), Boldogaszszonyban (Frauenkirchen), Kismartonban (Eisenstadt), a tartományi központban szép számban is – ám errefelé már senkinek nincsenek adatai őshonosokról. Többnyire Magyarországról átköltözött, jobb egzisztenciát kereső emberekről van szó, akiknek a gyermekei villámgyorsan asszimilálódnak a többségi társadalomba. Az ingatlanirodát is vezető Ágnes – aki mindemellett vállalkozó szellemű osztrák felnőttek fejébe igyekszik a magyar nyelv követhetetlen szabályait beleverni – azt szeretné, az utódok úgy olvadjanak be, hogy tudják, honnan jöttek. Amint fogalmaz, a gyerekek már nem fogják úgy megélni a magyarságukat, mint a szülők, de a lelki-kulturális vérvonalat igenis fenn lehet tartani.
Kölcsönhatások.
Hiába járjuk be Észak-Burgenlandot, itt nemhogy az Őrvidékhez hasonló szigeteket nem, de már nyomokat is csak elvétve találunk. Elszomorító ez az üresség. Így amikor ódon városfalakhoz érünk, ahol csak templomtoronyba rejtett betűk emlékeztetnek a régi világra, meghökkenve tapasztaljuk meg az egyik utolsó őshonos magyar mindent elsöprő hazaszeretetét. Főképp, hogy ez a magyar – német. Aki valóban továbbvitte a szellemi vérvonalat. De hogy tőle ki viszi tovább…? A Fertő tó partján, a régi Magyarország legkisebb szabad királyi városában, a középkori hangulatú Ruszton zárul be a kör.
– Szeretnék kis családi emlékkönyvet írni az utódoknak, miért is beszélek én magyarul, amikor egész Ruszt német ajkú – mondja Robert Wenzel éneklő hangsúllyal, ám szinte akcentus nélkül, olyan lelkesen, igényesen és ízesen lubickolva nyelvünkben, hogy már első szavainál eszünkbe jut Perkovátz Tamás kijelentése: ezen a vidéken anyanyelv és identitás nem föltétlenül függ össze. A nyolcvanadik életévéhez közeledő Róbert bácsi – kéri, így szólítsuk – évszázados családi fészkük kapujában vár bennünket, hogy karon fogjon, és levezessen bennünket oda, ahol Ruszt és a Wenzelek történelme rejtőzik: a borospincébe. A mohácsi vésznél, illetve valamivel előbb, az ókornál kezdünk, és a labirintuson át a magyar világ legvégső pontjáig jutunk.
Hordóspince, palackpince, a legifjabb Wenzel, Michael külön borgyűjteménye – így sorakoznak a föld alatti cellák generációk, korszakok szerint, mindegyikükben magyar királyok, királynék, Habsburg császárok arcképei, római oszlopdarabok, a régi Magyarország térképe és olyan óborok találhatók, amelyek a második világháború után készültek.
– Nincs korábbi?
– Ruszt nevezetessége, az aszú kibírna száz éveket is, ha rendben cseréljük a dugót, de sajnos a szomjas Vörös Hadsereget már nem vészelte át. Az oroszok minden óborunkat megitták a megszállás idején – felel Wenzel Róbert, aztán a folyosó falába illesztett ókori domborműre mutat. – Látják, itt egy példa a mi kettős kötődésünkre: ez itt, kérem, a fertőrákosi Mithras-szentély oltára, pontosabban annak másolata. Amikor megépült a vasfüggöny, és apám többet nem mehetett Magyarországra, egy fiatal szobrásszal elkészíttette magának ezt az emléket, hogy mindig itt legyen.
Wenzel úr ugyanis hamisítatlan „Ödenburger”, azaz német ajkú soproni polgár leszármazottja: a nagyapa lokálpatrióta vármegyei jogász, rendőrkapitány, a nagyanya magyar iskolába járatta gyermekeit, akik „természetes kétnyelvűek” lettek. Az 1932-ben született Róbertnek ez a lehetőség már nem adatott meg, mert addigra Észak-Burgenlandban elhalt a magyar tannyelvű oktatás – mégsem szakadt messze a nagyapa kultúrájától.
– Apám mindig azt mondta, legalább vasárnap beszéljünk magyarul – emlékezik. – Ő olyan magyaros ember volt, tudják, tárogatókat gyűjtött, Petőfit, Vörösmartyt szavalt, s a magyar kultúrával tudta idevonzani a boros kuncsaftokat. Nálunk ez a borturizmus őse. A ruszti borosgazdák mind magyar érzelműek voltak, mivel az első világháborúig Sopron a borkereskedelem központja. Apám fontosnak tartotta, hogy 1946–47-ben, amikor még nem volt lezárva a határ, engem is magyar szóra küldjön egy magyarországi családhoz. Aztán jött Rákosi meg a mosolyország, s amikor lezárult a vasfüggöny, apám testvére Sopronban ragadt. Csak ’56-ban látták viszont egymást.
A második világháború után még élt néhány évet a régi Magyarország egyik legeszesebb magánintézménye, amíg a cseregyerekek – amilyen Krúdy Gyula volt a szepességi Podolinban – még szabadon jöhettek-mehettek a határ két oldalán, hogy ki a magyarban, ki a németben legyen járatosabb. Ez olyannyira hatékony volt, hogy Wenzel Róbertről manapság is Magyar lélek Ruszton címmel cikkeznek osztrák újságok. De mindebben az is közrejátszhatott, hogy a hatvanas évektől többször járt tanulóúton – ugyancsak apai indíttatásra – a Balatonboglári Állami Gazdaságban.
Fölmegyünk a poharazóhelyiségbe, amelyet Ferenc József, Károly király, Zita királyné arcképe díszít, mellettük „Wenzel Laci”, a sokat emlegetett apa népies stílusú portréja, amint tárogatóval kezében üldögél. Róbert bácsi kúriája valóságos osztrák–magyar rezervátum, amelynek falait római kövekkel erősítették meg a török ellen csaknem fél évezrede – hogy minden réteg együtt legyen. Itt valóban szétválaszthatatlanul összenőtt, ami összetartozik.
– Sokat hallgatom a magyar rádiót. Igazi ruszti kuriózum vagyok, olyan Wenzel, aki a Magyar Nemzetből tanul magyarul – mondja nevetve, s a polcról vaskos dossziét húz elő, amely lapunkból kivágott cikkeket rejt. – Soproni barátom minden héten áthozza a hétfői, a csütörtöki és a szombati számot, aztán nekiülök a Halász Előd-féle szótárral a nívós cikkeknek… Így tudom megtartani szókincsemet.
A magyar borászatról már nincs ilyen jó véleménye Wenzel Róbertnek: úgy véli, rendbe kellene tenni ezt az ágazatot. Kitűnők a villányi borok, de Tokajnak és Egernek is jobb hírnévre volna szüksége. Nagyon hiányzik a külföldi marketing. Ausztriában ezt egyszerűen megoldják: a gazdák évente 550 eurót fizetnek egy alapba, amelyhez az állam is jelentős támogatásokkal járul hozzá, s ez az intézmény vállalja a pincészetek reklámozását, külföldi kiállításokra kijuttatását, valamint a borászokat, sommelier-ket képző borakadémia fönntartását – mely éppen itt van Wenzelék tőszomszédságában. Mivel Magyarországon sincs jó hírük – semmilyen se – a burgenlandi boroknak, teszi hozzá a gazda, ezért inkább Németország, Svájc, Svédország és Amerika az ő piacuk. De ezt már a fia intézi.
– Wenzel Róberten kívül maradtak még errefelé nyomai a magyarságnak és a kétnyelvűségnek?
– Sok ruszti került át magyar szóra, mint én, de ezek a nénik, bácsik harminc éve halottak. Régebben magyar parasztfiúk szegődtek a módosabb ruszti gazdákhoz istállómunkára, szőlőben segédkezni, például a Szőkéék, a Nyitraiék, a Baloghék – mondja elmélázva. – De nem, már a Baloghék sem tudnak magyarul. Nemrégiben egy itteni fiatal jogász Tokajból hozott feleséget, na, az ő gyerekük talán kétnyelvű lesz. De azt hiszem, Wenzel Róbert az utolsó… Apámnak mindig mondtam: papa, de hiszen te az irodalmi nyelvet beszéled. Én sajnos ezt már nem tudom. Van egy nagyon tisztességes parasztfiú, a Géza, aki segít a szőlőben. Tőle talán megtanulhat a fiam is magyarul.
Mielőtt elhagynánk Wenzel Róbert birodalmát, hatalmas, megfeketedett présre leszünk figyelmesek az itt telelő leanderdzsungelben. Amikor félrehajtjuk az ágakat, felirat bukkan elő: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.” Mint az idős gazda meséli, a hatvanas években amerikás magyar emigránsok látogattak pincéjükbe, s amikor édesapja azt kérdezte tőlük, milyen az élet a tengerentúlon, egyikük krétát ragadott, és a présre véste:

Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem olyan.

Aha, akkor már tudom, mondta az apja.